Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TÁVLATOK - Széll Margit: Személyiségünk kibontakozása Jézus Krisztusban
—• egyrészt úgy tapasztalja meg magát, mint aki nem helyettesíthető mással, aki énjét nem cserélheti fel. Ezért „itt és most élőnek", egyetlen lénynek tudja magát, azaz olyannak, aki felelős önmagáért, akit „átadtak önmagának”. — Az ember másik tapasztalata, hogy szembetalálja magát a környező világgal, együtt él embertársaival. Nem lehet zárt, önmagának élő, mert elégtelen önmagának, önmagában elpusztulna. Szellemi természetéből következik, hogy nyitott lény legyen, „valamiképpen minden" — quodammodo omnia. Az ember ősi megtapasztalása ez az élmény és ebből tisztult le a személy klasszikus fogalma: a személy az eszes természet egyedi hordozója. Dinamikusan úgy is mondhatjuk, hogy az emberi személy a lét és a szellem horizontján megjelenő sajátosan konkrét létmód, az a „hely", ahol a lét önmagára ébred. A személyt az általános és a sajátos —, a határozott és meghatározatlan —, a konkrét-tényleges és a távlatokra nyitott transzcendencia —, a véges és a végtelen közötti feszültség alkotja. Ezeket az ellentmondásokat a személy tudatos azonosságban hordozza és ez teszi lehetővé, hogy önmagától különbözőket is befogadjon. Személy mivoltunkat csak akkor tudjuk élményszerűen átélni, ha konkrét kapcsolatokból próbáljuk felvázolni. A személy annyiban van magánál és olyan mértékben tudatos, ameny- nyiben másoknál van, másokért van. Az önmagáról megfeledkező, másra Irányulást úgy is mondhatjuk: A személy lényege a szeretet. Korunk perszonalizmusa előtt (Buber, Ebner, Rosenzweig) —, Hegel már világosan megfogalmazta a személy alaptörvényét: „Ami a személyiséget illeti, úgy tűnik, hogy a személynek az alanyi jellegét, eddigi elszigeteltségét fel kell adnia ... A barátságban, a szerelemben feladom elvont személyemet es ezzel megnyerem konkrét személyiségemet. A személyiségben éppen az a sajátságos, amit a másokba való bemerülés folytán nyerünk meg." (G. W. F. Hegel: Vorlesungen über die Philosophie der Religion 11/2. 81. Lásson kiadás.) A személy tehát csak olyan mértékben valósulhat meg, amilyen mértékben kiszolgáltatja magát. A másik személye nem lehet számára korlát, hanem éppen önmegvalósulásának a feltétele. A másikkal való szembenállás, ellenkezés, a végesség jele, — ami az igazi személyes beteljesedésben megszűnik. Mivel azonban az ember életében a személyes ellentéteket csak részben képes legyőzni — bármennyire is kívánja a teljességet —, ezért az ember csak analóg értelemben, a hasonlóság módján mondható személynek. A személyes lét tehát az önkiüres í tő szeretetben valósul meg igazán, mert itt ismeri fel a másikban önmagát. Az önkiüresités igazán Jézusban vált teljessé. Jézus Krisztus „kiüresítette önmagát, hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember, megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig" (Fii 2,7—8.). Ez a kenószisz, kiüre- sítés már a betlehemi jászolban elkezdődött, ahol a hatalmas Isten valóságosan, tehetetlen gyermek alakjában mutatkozik meg. Ennek a tehetetlen gyengeségnek a kedvessége mélyen meghat minket. A felnőtt keresztény azonban Jézus önkiüresítését teljes döbbenetében szemléli; a halálfélelem vérizzasztó magányosságában, a kereszt kínjában és magárahagyatott- ságában, — de nem csak szemléli, hanem önként részesedni is akar benne. Ebben a részesedésben maga is kiüresedik és valóságosan találkozik, egyesül Krisztussal. Az önkiüre- sítés és a rátalálás ugyanis a szeretetnek két olyan ellentéte, amely abszolút módon mégsem különbözik, inkább megfelel egymásnak. A személyiségnek és a szeretetnek ilyen felismert összefüggései a mai embernek jól átélhetők; értelmesek és Jézus Krisztus titkából sok mindent megvilágítanak. A személyes szeretet-élmény tehát nemcsak igénye, nemcsak követelménye az embernek, hanem — mint Jézusban megtestesült történeti valóság —, valóban meghatározza jövőjét. Kettősségünk megoldása Az ember horizontális személyes kapcsolatait mintegy keresztezi Istenhez fűződő, mindent magában foglaló viszonya. Emberlétünk egyszerisége megkívánja a Feltétlen elfogadását, ebben alapozza meg szentségét és méltóságát. Úgy is mondhatjuk, hogy a feltételes és esetleges személy az abszolút Feltétlenben ragyog fel igazán. Az egyszeri személyiség azonban nemcsak ráutalt a feltétlen Istenre, hanem részesedni is akart benne. Mondhatjuk ezért, hogy a tudatos emberi személyt végső soron Istenből kiindultan és Istenre irányultan tudjuk csak helyesen megfogalmazni. — A mai személyiségkutatás világosan jelzi, hogy maga Isten is beletartozik az emberi személyiség teljességébe, meghatározásába. Ilyen értelemben jobban megértjük a Szentírás szavait, hogy Isten az embert képmásának, magához hason227
