Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Önmegvalósítás Krisztusban
hogy az önmegvalósítás elve fölösleges, vagy csupán a nem-keresztények számára van fönntartva. Krisztus ugyanis a természetes erkölcsi törvény alaptörekvéseit éppúgy megszenteli és beteljesíti, mint az ószövetségi törvényt. Az ő teljességéből merítünk mindnyájan, olvassuk János apostolnál (Jn 1,16). Milyen fokozatokban fejlődik tehát a keresztény erkölcsi magatartás, míg a külső törvényektől eljut a személyes normáig, hogy azt önmagába fogadva krisztusi értelemben legyen autonóm, vagyis öntörvényű? a) Az ember magatartásának van egy általánosan ismert és alkalmazott módja: az erkölcsi előírások vagy szokások szerinti cselekvésmód. Érdekessége ennek, hogy a primitívektől a legkulturáltabb filozófiai etikákig megtalálható ez a szemlélet. A primitív népek nézetét így lehetne ítélet formájában kifejezni: ,,Cselekedj a törzs ősi szokásainak íratlan törvényei szerint!" Kant pedig így fogalmaz: „Cselekedj úgy, hogy cselekvésed mások számára is követendő norma lehessen!"5 Ennek a szemléletmódnak alapvető hiányosságai vannak. Az erkölcsi parancs ezen az alapfokon voltaképpen olyan előírás, amely külső, elvont és személytelen. Az emberi cselekvés felszólító formában megfogalmazott képlete, amely híjával van a közvetlen vonzásnak és amely nem ad erőt a megvalósításhoz. Bizonyos értelemben az ószövetség Tórájára is ez volt a jellemző. Mózes kettős kőtáblája maradandó szimbóluma ennek ma is. Az „írott törvény”, a „lex scripta" ez, amely kezdetben ugyan Jahve személyes akaratát, üdvözítő szövetségét hordozza. Ezért nincs elszemélytelenítve. Mózes még kifejezetten így fogalmaz: „Tartsátok meg az Úr, a ti Istenetek parancsait, melyeket nektek adok" (MTörv 4,2). A farizeusi értelmezésben azonban ez a közvetlenül Istenre, sőt az eljövendő Messiásra is utaló törvény elszemélytelenedik. Mint fenyegető rendelkezések sokasága köti gúzsba a cselekvő embert s rak rá „elviselhetetlen terheket" (Mt 23,4). A „leírt törvényt” tiszteletben kell tartanunk. Nem abban van a hiba. Azt maga Szent Pál is jónak mondja (1Tim 1,8). Az emberi értelmezés hibás abban, hogy perbe kell szállni vele, ahogyan ezt szintén megteszi Pál apostol. Maga Jézus is mint értékre hivatkozik az ószövetségi törvényre. „Mi van írva a törvényben — kérdezi —, hogyan olvasod?" (Lk 10,26). A bibliai fiatalembernek ezt mondja először: „Ha el akarsz jutni az életre, tartsd meg a parancsolatokat" (Mt 19,17). Az íratlan vagy írott erkölcsi törvény tehát nélkülözhetetlen alapformáját adja az emberi személy, ill. közösség értékekben való kibontakozásának. b) Az írott törvény vagy a személytelen parancs mégis állandó hiányérzetet kelt bennünk. Kierkegaard már világosan látja, hogy az elszemélytelenített erkölcs nem lehet igazán életszerű. Az ő problémája az: hogyan lehet a külső és elvont erkölcsi törvényt belsővé és személyessé tenni, interiozálni. „Az etikai ember számára a kötelesség nem önmagán kívül, hanem önmagában van" (Entweder-Oder, 2. k. 220.). S ebből a nézőpontból értjük meg igazán, milyen sokat jelent, amikor a hideg előírás helyett az élő személy magatartására utalunk. Lelkipásztori és pedagógiai tapasztalat, mennyire nem tud eredményes lenni az, amikor az apa csak mondja a gyermekének: „Légy jó!", Menj a templomba!”, „Lefekvés előtt imádkozz!" Ebből példa híján többnyire csak külső parancs és ideig tartó megszokás alapján vállalt magatartásforma keletkezik. Az Újszövetség nagy jelentőségű újítása tehát az, amikor Jézus így szól a kiválasztotthoz: kövess engem" (Mt 8,22; Lk 18,22). Egyetemes formában is megfogalmazza hívását: „Aki engem kóvet, nem jár sötétségben" (Jn 8,12). A keleti népek pásztorainak képe merül föl előttünk. Mint tudjuk, náluk a pásztor a juhok előtt ment és azok követték őt. Erre Jézus maga is utal (Jn 10,27). Ezzel az új szemléletmóddal új erkölcsi magatartás veszi kezdetét; az, amit példakép-etikának neveznek.6 Érdemes ebben a tekintetben összehasonlítani Mózest és Krisztust. Mózes a kőtáblákra mutat, az „írott törvényre”, Jézus pedig önmagára (Mt 11,29). Az ő törvénye elválaszthatatlanul egy az ő személyével. A Krisztus-követés páratlan visszhangja azóta is megvan az egyházban, kezdve Pál apostoltól, Kempis Tamás közvetítésével egészen Fritz Tillmannig, aki ötkötetes erkölcsteológiáját Krisztus követésének koncepciója szerint törekedett megírni.7 Hasonló módon képviseli a példakép-etikát M. Reding, aki az erkölcsi ideál követését úgy emeli ki, hogy az nem válik igazán bensővé, vagy I. Gobry, aki Jézus istenemberi lényében a szere- tetre hivatott keresztény élet külső modelljét látja elsősorban (Le modele en moral, 1962.). De megoldódik-e ezzel a keresztény erkölcs problémája? A személyes példaképhez való igazodás, a magatartás-modell kétségtelenül nagyon jelentős fejlődés, de nem a végállomás az erkölcsi magatartás tekintetében. Az élő példakép megszünteti az erkölcsi törvény személytelen elvontságát, de nem biztosítja a valódi bensőséget, a kierkegaardi interi- orizációt. A követendő példakép, ha nem veszíti is el hatóképességét a tér-időbeli távolsággal, mégis megnehezíti a személyes hatást. Sok szó esik ezzel kapcsolatban arról, hogy mennyire nehéz követni ma például a középkor szentjeit. Ez alól a probléma alól még a Krisztus-követés sem kivétel. Maga Szent Pál tartja szükségesnek a nehézség áthidalását azzal, hogy saját személyében próbálja Krisztust közelebb hozni a kizsendülő egyház híveihez. Ezt mondja: „Legyetek követőim, mint én Krisztusé" (iKor 4,16). A példakép-erkölcs 221
