Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Önmegvalósítás Krisztusban
ugyanis akkor hatásos, ha a követendő személy érzékelhető módon jelen van (mint á keresztény családban, ahol az apa vagy az anya kezdi meg a közös imát). Ezért azt kell mondanunk, hogy Krisztus követése eredeti értelmében csupán az apostoloknak és a közvetlen tanítványoknak volt járható út.8 Ilyen értelemben tekinthető perdöntő jelentőségűnek, amit János apostolnál olvasunk. Jézus ezt mondja: „Példát adtam nektek, hogy amint én cselekedtem, ti is úgy cselekedjetek" (Jn 13,15). Ugyanez a közvetlenség ad hitelt Jézus felhívásának, amikor ezt mondja: „Menj és te is hasonlóképpen cselekedjél" (Lk 10,37). Mindez persze nem azt jelenti, hogy számunkra a Krisztus-követés megvalósíthatatlan feladat. Nem azt jelenti ez, hogy az egyház az „imitatio Christi" jelszavával téves programot hirdetett. Hiszen a leghitelesebb tanú, maga a Szentírás ad magyarázatot arra, hogy Krisztus személyes példája számunkra is követendő norma. Az első Péter levélben azt olvassuk, hogy az üdvözítő példáját azoknak is követni kell, akik őt már nem láthatták: „Mert Krisztus szenvedeti értetek, példát hagyva nektek, hogy nyomdokaiba lépjetek” (2,21). íme a hagyatékul kapott példakép! Mégis azt kell mondani, hogy ez a kifejezés: „Krisztus-követése”, nem adja meg azt a teljességet, mely a keresztény erkölcsi szemléletet jellemzi. c) A kierkegaardi probléma egyetlen kielégítő megoldását s vele a keresztény erkölcsi magatartás legsajátosabb jellegét a Krisztusba oltott létezés, ill. az ebből fakadó cselekvésmód adja meg. Nem véletlen, hogy ma már egyre inkább köztudott: a Krisztus-követés helyett pontosabb és hitelesebb a Krisztusban való létezés erkölcsteológiájáról beszélni, ami gyökerében érinti a lelkiélet teológiáját is, tehát a hagyományos aszkétika-misztikát.9 Mindez nem azt jelenti, hogy hatályon kívül helyezzük a régebben csaknem kizárólagosan használt kifejezési formát, az „imitatio Christi"-t. Ez ma sem veszítette el érvényességét. Nem anakronizmus tehát, ha Karl Rahner például úgy beszél Krisztusról, mint a papi engedelmesség legilletékesebb példaképéről (Knechte Christi, 1968. Herder kd.). A „Vorbild" a német nyelvben nem előképet, hanem kifejezetten cselekvési mintát, példaképet jelent. Nem a gyári sablon értelmében, hanem tekintetbe véve az ember szabadságát és sajátos cselekvési szituációját. A papi életben Krisztust „imitálni", „kopírozni" amúgy sem lehetne. Ezért mondja Pál apostol, hogy a Krisztus-követés értelme szerint „ugyanaz a lelkűiét” legyen meg bennünk, mint Krisztusban (Fii 2,5). Nem a külsőségek, a ruha vagy a gesztusok másolásáról van itt szó, és nem is az egyéniséget elfojtó gépies utánzásról. Krisztus példája olyan termékeny késztetést jelent a keresztény ember számára, ami a saját egyéniségét nem elnyomja, hanem épp kibontakoztatja és nem fosztja meg „alkotó" jellegétől. Ezt fejezi ki Rahner a „produktives Vorbild" (termékeny példakép) szóval. Mégis azt kell mondanunk, hogy a keresztény nem csupán Krisztus ideálképe nyomán, mintegy arra föltekintve bontakoztatja ki személyiségét a közösségben, hanem magában a Krisztusba oltott létforma kereteiben; nem csupán „per Christum", hanem egyúttal „in Christo". A mi Urunk tehát lényegesen többet ajándékozott nekünk, mint személye példáját. E legnagyobb és egészen páratlan ajándék számunkra az, hogy egész létformánk valamiképpen Krisztus létezésébe van beoltva; az, hogy a kegyelem révén mi Krisztusban vagyunk és ő mibennünk. Kibontakozásunk Krisztusban Az elmondottak értelmében tehát a keresztény erkölcs bensősége, interiorizációja azt jelenti, hogy Krisztus nem csupán kívülről hat ránk személyes tanúságtételével, hanem belülről formál bennünket. Hasonló ez a festőművész eljárásához. Amikor egy igazi portréfestő megfesti modellje arcképét, nem elégszik meg a külső vonásoknak a vásznon való pontos imitálásával, fényképszerű visszaadásával. Ehhez elég volna a fénykép, vagy a fényképen megörökített arc ecsettel való lemásolása. (A modell halála után szükségmegoldásként erre is van példa.) Az igazi portréfestő nem elégszik meg a külső vonások megörökítésével. Az ábrázolandó személyt saját belső világából kívánja megfesteni. Beszélgetni kezd tehát modelljével. Személyes kapcsolatba lép vele. Engedi hatni őt a saját lényére. Arra törekszik, hogy a modell arcvonásai, sőt egész lénye, jelleme fölszívódjon benne és a modell mintegy életre keljen a festő tudatának belső világában. Az ideális eset az, amikor már megszűnik a modell külső jelenléte, csak a bensővé tett, valóban interiorizált arc ihleti az alkotót s teszi lehetővé a lényegábrázolást. így vagyunk Krisztussal is, amikor képmására kibontakoztatjuk személyiségünket. Embervoltunk és keresztény létünk korlátái között ugyan, mégis észrevesszük, hogy bizonyos döntéseinkben spontán módon kijönnek a krisztusi vonások, szinte akarva-akaratlanul, ha valóban bensővé tettük a Krisztus-képet. A Szentírás nagyon meggyőző, hiteles és félreérthetetlen megalapozást nyújt ehhez a felismeréshez. Hőring is többször utal erre a L'amour du Christ notre Lói c. könyvében 222
