Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Jelenits István: Jézus istenségébe vetett hitünk szentírási alapjai
zsálemben, az úgynevezett „hellenisták” között, akikről az ApCsel beszél: 6,1 stb.). de legkésőbb Pál missziós útjain, vagyis 50 táján, átkerült a Hellénista műveltség viszonyításrendszerébe. Szavak sodródtak át egyik jelentés-összefüggésből a másikba, s kaptak „észrevétlen" új értelmet pusztán a viszonyítási rendszer megváltozása folytán. Gondolati tartalmak kerestek új, megfelelő nyelvi köntöst, s az egy helyütt kialakult nyelvszokás nem egyszer ellenőrizetlen visszaáramlott a korábbi környezetbe. Ha mindezeket meggondoljuk, nem csodálkozhatunk azon, hogy akik az ősegyház Jézusra vonatkozó hitének, tanításának, teológiai reflexiójának történetét kutatják, nagyon gondosan igyekszenek földeríteni, hogy egy-egy Jézusra vonatkozó „titulus" (Isten Fia, Úr, Isten szolgája, szentje stb.) hol, mikor, milyen földrajzi tájon s szellemi környezetben alakulhatott ki, s milyen utat járt be az ősegyház hagyományában. Ezt a vizsgálódást az teszi lehetővé, hogy az Újszövetség könyveit a formatörténeti, hagyománytörténeti és szerkesztéstörténeti vizsgálódások már át- meg átvilágították, s a tájékozott szakember a szövegek „geológiai rétegei” közt mind nagyobb biztonsággal különbséget tud tenni, korukat, talán még inkább egymáshoz való viszonyukat meglehetős pontossággal meg tudja határozni. Az is érthető persze, hogy épp rebus sic stantibus fölvetődött a kérdés, hogy a fogalmi rendszerek e kölcsönhatásában s a szavak zűrzavarában nem sikkadt-e el valóban s szinte szükségszerűen a Jézusra vonatkozó eredeti fölfogás. Ahhoz kétség sem fér, hogy az egész keresztény gondolkodás története szempontjából fölbecsülhetetlen annak a határátlépésnek a jelentősége, amelyre a keresztény gondolkodás és igehirdetés magára-eszmélésének kezdetén kényszerült, amikor a sémita nyelvi világból kilépve a hellénista világban keresett otthont magának. Többen rámutattak arra, hogy azok a Jézusra vonatkozó „titulusok”, amelyek a trinitológiai és krisztológiai dogmák szempontjából később jelentőssé váltak, vagy teljesen a hellénista környezetben alakultak ki, vagy legalább végleges jelentéstartalmukat ott kapták meg. Jogos a kérdés: nem jelenti-e ez azt, hogy a Jézus istenségére vonatkozó hit mindenestül egy kései s az eredetivel nem szervesen összefüggő teológiai reflexió terméke. 3. E kérdésekre a választ — mint már említettük —, elsősorban a Jézusra vonatkozó „titulusok" történetének gondos, minden részletre kiterjedő földerítésétől lehet remélni. Ennek a munkának már elért eredményeit O. Cullmann és F. Hahn monográfiája foglalja ösz- sze leggondosabban.2 Sosem szabad azonban elfeledni, hogy az e könyvekben kifejtett megállapítások korántsem tekinthetők véglegesnek. Ezek a monográfiák az első szintéziskísérletek, s nem végső eredmények összegzői. A legutóbbi években is sok olyan adat és megfontolás került elő. amely lényegesen közelebb segített egy-egy „titulus” tényleges történetének, iqazi jelentésének föltárásához. Csak példaképpen hadd hivatkozzam itt elsősorban az Úr (küriosz) „titulusra”. Szinte a racionalista Jézus-értelmezés kezdete óta kísért az a gondolat, hogy ezt az Űr nevet csak a hellénista környezetben alkalmazhatták Jézusra, s hogy ennek a palesztinai ősegyház Jézusszemléletétől eredetileq idegen névnek Jézusra alkalmazása döntő tényező lehetett a krisztológiai szemlélet hellénizálódásában, abban is, hogy Jézusról egyre inkább úgy kezdtek beszélni, mint aki nem csak vagy nem is egészen ember. Ennek a föltevésnek leqfőbb bizonyítéka az lett volna, hogy héber szövegekben nem lehetett kimutatni az Úr szónak olyanfajta használatát, amely előzménye lehetett volna ennek a krisztológiai fogalmazásnak. Igaz, a;: Ószövetség úgynevezett hetvenes fordítása következetesen Úrnak nevezi Istent, s a Jahve nevet küriosszai helyettesíti. De a hetvenes fordítás talán már keresztény nyelvhasználatot tükröz. Az is föltűnő, hogy már Szent Pálnál, a Korinthusiakhoz írt első levélben föllelhető a Jézus: Úr megjelölésnek arám nyelvű változata, a 16,22 híres Maran Atha vagy Marana tha fordulatában (Az Ür eljön, vagy Jöjj, Urunk!). De ez a liturgikus fohász még lehet egy eredetileg görög „titulus" átültetése is. Legújabban itt hozott újat az úgynevezett „szövetségközi" irodalom tanulmányozása. Az arám nyelvű targumokban több helyütt előfordul az Úr (mara) szó önállóan, nem a Jahve név helyett, de azzal párhuzamosan. Megvan hát a hiányolt előzmény! A „Jézus az Úr” (1Kor 12,3) hitvallás keletkezhetett tehát arám nyelvi közösségben, Palesztinában, s ha ott az Úr név Jahve nevével egyértelmű, akkor ez a hitvallás már a palesztinai ősegyházban egyenértékű előzménye a niceai vagy a kalkedoni hitvallás formuláinak. Nincs tehát törés az apostolok Jézusra vonatkozó hite (tanítása) meg a hellénista kereszténység krisztológiai spekulációi közt, hanem inkább kitapintható folytonosság.3 Hasonlóan érdekes új eredményekről számolhatunk be az Isten Fia titulus történetével kapcsolatosan. Történeti szemlélethez nem szokott elme számára meglepőnek, sőt riasztónak látszik A. Vögtle kategorikus megállapítása: „Egész nyugodtan beszélni lehet arról, hogy Isten elküldte Fiát — anélkül, hogy ezzel egyúttal állítanák annak az emberi születést vagy épp a világ teremtését megelőző személyes létezését." A mi szemléletünkben az Isten 217
