Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Jelenits István: Jézus istenségébe vetett hitünk szentírási alapjai
egyszülött Fia megjelölés szükségszerűen Arra utal, „aki az Atyától született az idő kezdete előtt”, tehát implikálja a preegzisztencia tényét. Komolyan számolnunk kell azonban azzal, hogy ez nem tartozott mindig e fogalom jelentéstartalmához, s hogy az isten Fia fogalom jelentése sokat változott maguknak az újszövetségi könyveknek, illetőleg magának az Újszövetség mögött élő hagyománynak kifejlődése során: a Quellétől vagy Szent Páltól Szent Jánosig. Ugyanakkor azonban az is világossá vált, hogy ezt az Isten Fia megjelölést (ha részben a későbbitől eltérő értelemben is) megint csak korán, már a palesztinéi környezetben Jézusra alkalmazták, valószínűleg többszörös, egymást erősítő meggondolás, teológiai viszonyítás eredményeként. Régebben csak a legszembeötlőbbre gondoltak, arra, hogy Dávidot s az eljövendő Davididát, a Messiást Isten Fiának emlegeti az Ószövetség, főként az intronizációs zsoltárok. A. Schweitzer figyelmeztetett arra, hogy volt egy másik útja is a Jézus: Isten Fia azonosításnak, mégpedig a küldési formulák. Ezekben — mint Schweitzer írja —■ „az Isten Fiára vonatkozó fölfogásnak (teológiai értelmezésnek) olyan gyökerére találunk, amely független a dávidi Messiásra irányuló várakozástól, aki (pl. a Zsolt 2,7 szerint) Isten Fiaként fog uralkodni"/* Ha az Isten Fia titulusnak sokágú történetét a rendelkezésünkre álló földolgozások alapján gondosan végigkövetjük, meggyőződhetünk arról, hogy a benne kibontakozó tanfejlődés nem jelentette az eredeti hit megmásítását, hanem azt bontotta ki, ami már a kezdeti esz- mélésnek is lényeges tartalma volt: „Jézus minden megnyilatkozásában, szavában és tetteiben úgy jelent meg, mint maga a földön járó-kelő Isten".5 Különösen F. Mussner hangsúlyozza, hogy ez a Jézus: Isten Fia kijelentésre vonatkozó gazdag ismeretanyag nemcsak igazolja a dogmatikus definíciók jogosultságát, hanem ahhoz is hozzásegít minket, hogy Jézus istenfiúságáról többet, jelentősebbet tudjunk hinni, mondani, mint elődeink, akik az Isten Fia fogalomnak pusztán hellénisztikus-skolasztikus tartalmi jegyeit ismerték s vették tekintetbe. „Der Sohn ist ganz Sohn für uns!" (i. m. 105.), s a preegzisztencia elválaszthatatlan a proegzisztenciától. Mint H. Leroy írja: „Az, hogy Jézust Isten Fiának mondjuk, éppen nem jelenti az ő történelméből való kiszakítását (Ent- geschichtlichung), ellenkezőleg: arra utal, hogy a zsidó Jézusban Isten belépett a történelmünkbe” (i. m. 239.). 4. Itt kell azután még tovább lépnünk, túl a „titulusok” történetének vizsgálatán. A legújabb biblikus teológiai vizsgálódás figyelt föl különös érzékenységgel arra, hogy az új- szövetségi könyvekben s a mögöttük kitapintható hagyományban jelen van egy burkolt, implicit krisztológia. Az ősegyház —• láttuk — meglehetősen hamar talált gazdag értelmű „titulusokat” Jézusra vonatkozó hitének lehető legpontosabb kifejezésére. De Jézust már akkor egészen egyértelműen elhelyezte az ószövetségre vonatkozó emlékeinek s az Atyára nyíló hitének viszonyításrendszerében, amikor krisztológiai meggyőződését még nem tudta egyértelmű fogalmakhoz kötni, „titulusokba" tömöríteni. Maga Jézus is — ha mégoly keveset beszélt is magáról, ha nem irányította is saját személyére környezetének figyelmét — egészen egyértelműen viselkedett, s minden jel szerint nagyon világos öntudattal átfogta saját szerepét. Nem feszítették volna keresztre, ha nem lépett volna hallatlan igényekkel az emberek elé. Minden bizonnyal úgy viselkedett, mint aki Istennek végső és teljes üzenetét hirdeti meg a világban. Isten irgalmáról beszélt, de ugyanakkor arról is, hogy az emberek üdvössége vagy végső elveszte azon dől el, hogy vele kapcsolatban hogyan döntenek: befogadják-e vagy megtagadják. Végül kifejezte azt a meggyőződését, hogy a világ üdvössége az ő műve: halálának s húsvéti feltámadásának következménye. Valószínű, hogy mindennek „megfogalmazására" nem használta azokat a titulusokat, amelyeket a későbbi teológiai eszmélés rá alkalmazott, de közvetett módon, az Atyáról szóló információk kíséretében mégis kinyilvánította ezeket, s ezt annál kevésbé kerülhette el, mert hiszen az Atya épp azzal bizonyult Atyának, hogy őt elküldte, s így az evangélium tartalma elválaszthatatlan az evangélium meghirdetőjétől. Ez az ősegyház hitében s Jézus megnyilatkozásaiban egyaránt jelen lévő implicit krisztológia megragadható, például az evangéliumokból ismert jelenetek fölépítésében. Különösen úgy, ha e jelenetek szerkezeti sajátosságait összehasonlítjuk a korabeli pogány és zsidó vallásos irodalom rokonműfajú emlékeivel. Nagyon gyümölcsöző e tekintetben a csodákról szóló evangéliumi elbeszélések vizsgálata. Az a tekintélyes tanulmánykötet, amelyet tavaly adott ki egy X. Léon-Dufour körül dolgozó munkacsoport,6 meggyőzően kielemzi az evangéliumi csoda-elbeszélésekben kifejeződő krisztológiát — olyannyira, hogy annak meglepően gazdag, komplex vonatkozásrendszerét is föltárja. P. Lamarche például a Márk-evan- gélium csodaelbeszéléseiben már a kereszt-teológia jelenlétét mutatja ki. „Márk szemében — írja — a csodatettekben megnyilatkozó hatalom mélyen összekapcsolódik a gyöngeség- i gél. Nem lehet őket elválasztani egymástól” (i. m. 222.). Ez a teológia Márké, Pál utáni foka a krisztológiai, szótérológiai eszmélésnek. De kétségtelen, hogy a Márk forrásául szol218
