Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - OLVASÓK FÓRUMA - Széll Margit: Az elvált újraházasodottak lelki gondozása
miatt vállalt szerepet a családpasztorációban. Christine, Gilles felesége mondta: „Mi rábíztuk ügyünket egyik pap barátunkra. Ö könnyezett, de nem merte a lelkiismereti .ugrást' megtenni érdekünkben." Gilles úgy érzi, hogy ők tiszta lelkiismerettel áldozhatnak. Több papbarátja biztatta is, hogy tegyen lelkiismerete szerint. „De nekem az ilyen titokban adott biztatások csak a torkomat szorongatják . . . Bár végre felnőttként kezelne minket az egyház és ügyeinket lelkiismeretünk szerint vállalhatnánk." — Jean és felesége elmondja: „Mi kezdettől fogva együtt elmélkedtünk, lelki olvasmányokkal gyarapítottuk hitünket, de nagyon szenvedtünk a szentségek hiányában. Ez a szenvedés akkor is elkísért, amikor a keresztény közösségben voltunk. Azi szerettük volna, hogy újraházasodásunk a megtérés és hit jegyében történjék, ne pedig az .egyházzal való szembefordulás tényeként' kezeljék. A szentmisében nekünk a legfájdalmasabb ez a felhívás: Boldogok, akiket meghívott lakomájára az isteni Bárány!" — A BOTRÁNYOK „BOTRÁNYA”. Jacques Piquet ezekkel a szavakkal foglalja össze a pasz- torációs problémát (Joseph Limagne: Mgr Le Bourgeois: un „non" a la pastorale clandestine, ICI, 1976. XI.). „Teljesen megértem a hivatalos egyház elvi álláspontját, de abszolút lehetetlen a gyakorlatban megmagyaráznom, főleg azoknak, akiken az .ostor csattan’. Ilyenekkel próbálom megértetni, hogy az élő házasság valóban felbonthatatlan és törekedjenek arra, hogy az új házasságuk ilyen is legyen. Nagyon fontos tudatosítani ezeket a hívekben — mielőtt még bármit is tudnánk tenni —, hogy Isten a kudarcok ellenére is szereti őket. Ami a szentségek vételét illeti, valamikor joggal mondhatta az egyház, hogy az újraházasodottak áldozása .botrányt’ okoz, de ma inkább az a botránykeltő, ha visszatartanak valakit a szentségi élettől. A távoltartás nem javító jellegű büntetés, hanem a teljes elszakadás forrása lehet.” Michel Legrain, az Institut Catholique rektora úgy látja, hogy ma az a „legkomolyabb érv" az újraházasultak szentségekhez járulása ellen, hogy „zavart keltenek” az egyházi közösség többi tagjában, főleg azokban, akik a nehézségek ellenére is hűségben kitartanak egymás mellett. Az érvelés ereje azonban igen gyenge. Az igazi keresztény hívőről nem tételezhető fel, hogy „elkívánja” vagy „megirigyelje", ha egyesek terhein könnyítenek, hanem inkább arra törekszik, hogy mint erősebb támasza legyen a gyengének (vö. Rám 14,1 kk). Mi nem ítélkezhetünk senki felett, az Úr annak irgalmaz, akinek akar (vö. Rám 9,14 és a példabeszéd a szőlőhegy munkásairól: Mt 20,1 kk). „Nem az lenne az egyház feladata — folytatja Legrain —, hogy megértesse a keresztény közösséggel, hogy fogadják Krisztus sze- retetével a tékozló fiúkat?” Albert Rey, a Meylen-i Teológiai Központ egyházjogásza az egyházjog további fejlődését a lelkipásztori praxistól várja. A zsinat utáni egyházjogi reformtervezet szükségessé tette az alulról kiinduló kezdeményezéseket. Az egyházi hagyományban akár egyetlen püspöknek is megvan a jól megalapozott kezdeményezési joga. Autun püspökének kezdeményezése ún. „operációs” igazság, amelyben felmérte hívei helyzetét — azok között olyanokét, akik kimondottan kérik és igénylik a szentségeket, és akiknek alapos bűnbánati időt ad a szentségek vétele előtt. Bár a legtöbb kánonjogász szerint az operációs igazság nem elegendő a törvény betöltéséhez, de éppen ezek a tények sürgetik, hogy a házasságokat érvénytelenítő feltételeket korunk társadalmi változásaiban, a lélektani feltételek jobb ismeretében kiszélesítsük. Szükséges továbbá, a lelkipásztorok — püspökök és papok — lelki hatalmának újra átgondolása és a szentségek eredeti jelentőségének széles körű felújítása. — A hívekben ma egyre fokozódik a vágy a szentségek után. Legyen jel az egyháznak, ami cselekvésre indítja, úgy, amint maga az egyház is az üdvösség egyetemes és látható jele a világban —, olyan jel, ami egyrészt követelményeket állít fel, másrészt Isten irgalmának a jele, arra, hogy egyetlen emberi szituáció sem reménytelen a jóvátételre és a kegyelemre. A bűnbánat szentsége és az eukarisztia pedig éppen azok a közvetlen jelek, amelyek magukba foglalják gyengeségünk erősítő gyógyszerét és a lélek táplálékát. Georges Araud, a párizsi Családpasztoráció vezetőjének szavaival zárjuk a tények bemutatását: „Nem az-e a baj, hogy a szentségekről alkotott szemléletünk megkövesedett? A szentségek a Jóhír továbbítására indítanak mindenkit. A keresztény házasság azt jelzi, hogy Isten hűséges népéhez, még akkor is, ha egyesek hűtlenek és elhagyják Öt. — Aki újra házasodott, annak nehezebb Isten-hűségéről tanúságot tenni. De miért ne lehetnének éppen ők, a kudarcokból feltámadt emberek, Isten újra és újra megbocsátó irgalmának jelei a világban?" Széli Margit „Uram, öt talentumot adtál, nézd, másik ötöt szereztem rajta ... Jól van, mivel kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be Urad örömébe!” (Mt 25,20.21.) 179
