Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - OLVASÓK FÓRUMA - Széll Margit: Az elvált újraházasodottak lelki gondozása
At újroházasodottak lelki gondozása tehát felelős törődés nehéz erkölcsi helyzetbe került hívekkel. Ide tartoznak elsősorban azok, akik túl fiatalon, meggondolatlanul házasodtak, akik lelkileg még felkészületlenek voltak a keresztény házasságra.., majd azok, akik jó szándékkal indultak a házasságba, de a másik fél részéről kudarc, csalódás vagy megtévesztés érte őket és a világi joghatóság is javukra mondta ki a válást. A második házasságba már meggondoltan léptek, ott hűségesek — vállalják az előző házasságból hozott és a saját gyermekeik nevelését, és hűségesek akarnak maradni az egyházhoz. Ellentmondásnak látszik, hogy a jelenlegi egyházi törvény éppen az életadó lelki tápláléktól fosztja meg őket: nem járulhatnak a bűnbánat szentségéhez, ahol lelkiismeretüket rendeznék —, sem az eukarisztikus lakomához, Krisztus-közösségük zálogához. —• Hogy én mit javasolok? — válaszol a további kérdésre Le Bourgeois püspök — az benne van papjaimhoz intézett körleveleimben. Mint katolikus püspök, kifejezett kívánságom, hogy az egyház az újraházasultaktól ne a nemi megtartóztatást kívánja penitenciául, hanem egyéb, a házasság lényegét érintő előfeltételeket adjon. Például hangsúlyozza az újabb házasság feltétlen állandóságát, a megbocsátást az előző házastársnak, az elvált fél igazságos, szerető ellátását — szükség esetén külön segítését... Az igaz, hogy nem egy püspök feladata, hogy egyedül megváltoztassa az egyház jelenlegi gyakorlatát..., de igaz az is, amit gyakran szemünkre vetnek, hogy nem vállaljuk teljes súllyal a hiveink iránti felelősségünket. .. Tudom, egyesek azt fogják mondani: megbotránkoztatjuk a „gyengéket". Én azonban azt felelem, hogy mi nevelni akarjuk a „gyengéket"! — (Részletek Le Bourgeois nyilatkozataiból, i. m.) A dossziéból Az Autun-i püspök kezdeményezésére a többi egyházmegyében is fokozatosan átveszik az elváltak lelki gondozását. Személyes vallomásukból emelünk ki néhányat (vö. Brigitte Andre írása, Informations Catholiques Internationales, 1976. nov. 7—11.). — „A VÁLÁS MINDIG KUDARC MARAD ÉLETÜNKBEN". Anna, a kis árva portugál leány nagyon fiatalon ment férjhez. Egy év után kénytelen volt otthagyni részeges, kegyetlenkedő férjét: „Elhatároztam, hogy soha többé nem megyek senkihez... Környezetem látta, hogy mennyire bizalmatlanná és agresszívvá váltam!” Azután találkozik Regisszel. A szolid, rendes fiú visszaadta Annának a reményt az élethez. Már évek óta kiegyensúlyozott, boldog házasságban élnek. —• Gilles professzornak nagy csalódást jelentett, amikor felesége elhagyta: „Ez az időszak összetört, tönkretett, halott élet volt." — Ezután találkozott Christine-nel. — Mate ugyanezt kínlódta át, míg rátalált Fran?oise-ra. — Jean, a biológus mór huszonöt éve él harmonikus házasságban Nicoie-lal, de ma is vallja: „A válás rossz! De néha olyan szükséges rossz, amit kénytelenek vagyunk vállalni." A válási kudarcok leírásában minduntalan visszatér az ilyen gondolat: „Jobban kellett volna törekednem, hogy a másikat megértsem!" „A válás lelki nyomor, de ez van!... Én vagyok az oka, mert hagytam, hogy elmélyüljön közöttünk a szakadék.” — A vallomástevők mindegyike azóta már a Családi Püspöki Bizottságban dolgozik, aktívan kiveszik részüket az újroházasodottak felkutatásában és lelki gondozásában. — „A VÁLÁS ÖNMAGÁBAN ROSSZ!" Jacques Piquet, Párizs környéki lelkipásztor így vázolja módszerét: Először megpróbálom megértetni az újraházasodottakkal, hogy ha nem is mindenért ők a felelősek, mégis részesei a kudarcnak. Fontosnak tartom, hogy tudatosítsák magukban a mulasztást, a bűnt, hogy a „válás önmagában rossz” — még ha saját helyzetükre mentséget is találnak. Ez az előfeltétele az igazi bűnbánatuknak, hogy alkalmassá váljanak életük erőforrásának, a szentségeknek vételére. —• „BÁTORSÁG EGY ÚJ ÉLET HŰSÉGÉRE!" A kudarctudattal azonban nem taszíthatjuk keresztény testvéreinket állandó önmardosásba, lelki bizonytalanságba. A lelkipásztornak kell bennük erősíteni a bátorságot, hogy fogadják el helyzetüket és tartsanak ki az új élet hűségében. — „ELVISELHETETLEN SZENVEDÉS A SZENTSÉGEK HIÁNYA!" Ezt azok tudják igazán értékelni. akik éppen akkor nélkülözték, amikor a legnagyobb szükségük lett volna rá. Frangoise bevallja: „Majdnem nyolc évet töltöttem szentáldozás nélkül. Együtt éltünk Istennel, de sokszor elfogott a rettegés, mi lesz, ha a halálos bűn állapotában halok meg." Marc, a férje kissé keserűen teszi hozzá: „Sokszor, főleg abban az időben, az volt az érzésem, hogy az egyház szinte halmozza az akadályokat az olyan házassági kapcsolatokban, amelyek a szeretet helyreállítására jöttek létre." ügyük rendezése után Marc éppen az átélt szenvedések 178
