Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 3. szám - OLVASÓK FÓRUMA - Széll Margit: Az elvált újraházasodottak lelki gondozása

lelkiismeretére...” — „Mór Schütz Antal is azt írja Dogmatikájában: Jóllehet a házasság felbonthatatlan, a házassági kötelék nem végzetszerűen felbonthatatlan. Isten és a lélek java erősebb minden teremtményi köteléknél . . . egy rossz házasság elviselése viszont a lélekben súlyosabb károkat okozhat, mint amennyire érdemszerző lehet...” — „Nagyon fontos az elváltak ügyéről írni, de kérem, ne említsék a nevemet...” (Néhány gondolat olvasóink leveleiből.) Ezekből a bizonytalanságokból következik, hogy a püspökök kötelessége lenne a lelkipásztorok segítségére sietni, magukra vállalni lelkiismereti küszködésüket, — és hatáskörükön belül az elvált házasok gondozásában egységes formát kialakítani. A környező országokban az egyházak már tervszerű családpasztorációt végeznek. A Püspöki Karok, sőt az egyes püspökök mellett is Családügyi Bizottságok létesültek, ahol teológusok, világi szakértők, családok dolgoznak együtt.

Napjaink lelkipásztori kísérletei

Pellegrinónak, Torino érsekének 1970-ben tudomására hozták, hogy egyik papja szentségekhez enged olyan párokat, akiknek első házassága csődbe jutott, majd utána a második partnerrel tartós családi életet élnek. Olaszországban akkor még nem volt állami válástörvény, így nem köthettek polgári házasságot. Millión felüli családot neveztek „vadaknak", gyermekeik pedig „törvénytelenek" voltak. Az érsek a bejelentett esetről így nyilatkozott: „Nekem az egyház jelenlegi tanítása szerint kell egyházmegyémet kormányoznom, de nincs jogom arra, hogy megakadályozzam a jövő lehetséges megoldásainak a keresését!” (Häring szavai a Spiegel-interjúból, i. m.)

Armand Le Bourgeois, Autun püspöke többet vállalt magára. — Franciaországban is, mint másutt, a lelkipásztorok az elvált újraházasodottaknak — a már említett egyházjogi szempontok szemmeltartásával — esetenként lehetőséget nyújtanak az annyira óhajtott szentségek felvételére. Mivel ez rendszerint titokban, egy távoli templomban történik, olykor hozzátartozóik, sőt saját gyermekeik sem tudják, a diszkréció kérdése számos gyakorlati nehézséget okoz. „Istennel ugyan rendeztük kapcsolatunkat, mondták többen, de saját egyházi közösségünkből (főleg vidéken) mégis csak kiközösítettek maradunk.” — Ha ez kitudódik, a külső szemlélők „kivételezettséget” látnak benne, és sokakban az egyház iránti bizalmatlanság, sőt a megvesztegethetőség gyanúját is felkeltheti. Le Bourgeois püspök ezért összefogott papjaival minden házassági esetet megbeszélt velük, kiadta erről szóló pásztorlevelét és munkához látott.

1. 1971-ben engedélyezte újraházasult elhunyt híveinek az egyházi temetést. Ezzel elvette élét a „kiközösítettség" és a „nyilvános bűnösség" eddigi botrányos jellegének. Eljárását Róma 1975-ben már a világegyháznak is engedélyezte.

2. Az Autun-i egyházmegye egyik jellemzője, hogy sok fiatal pár nem akar egyházi házasságot kötni, — ugyanakkor vallásához ragaszkodik. A püspök ilyenkor közvetlen kedvességgel közli, hogy továbbra is fenntartja velük a kapcsolatot és polgári házasságuk napján imádkozik értük. A fiatal házasok ezek után bizalommal és szívesen visszajárnak püspökükhöz és hasonló gondolkodású papjaihoz. Elmondják házasságuk alakulását, a lelkipásztorok továbbra is bevonják őket az egyházközségi és liturgikus életbe, közösen imádkoznak, Szentírás: olvasnak, elmélkednek. Emberi tapasztalatuk gyarapodásával vallásilag is érettebbé válnak, mind jobban megértik a házasság szentségi jellegét. így idővel közülük sokan — főleg gyermekeik vallási neveltetése miatt, az első áldozása idejére — önként kérik az egyházi házasságot. (Erről ír: Communautés chrétiennes et divorcés remariés, Paris, Cerf.)

Az egyház itt arról tanúskodik, hogy nem veti el azokat a keresztényeket, akik csak polgári házasságban élnek. Inkább hozzásegíti őket, hogy mielőbb megértsék Krisztus és egyháza egységét, és azután vállalják a tanúságot mellette, ami a szentségi házasság mélyebb jelentése.

3. Le Bourgeois püspök következő lépése, hogy meghívja és szívesen fogadja az elvált újraházasultakat a plébániai közösségekbe. Kezdeményezéséért sok hálálkodó levelet kapott, de számos támadás is érte ezért, gyakran kényszerült nyilatkozatra: „Én hiszem, hogy a házasság felbonthatatlan Krisztus akaratából ... de kötelezve érzem magam, hogy fokozottan törődjek a nehéz helyzetbe került híveimmel, akik egyébként kitartanak az egyházban . .. Úgy gondolom, új keresztény gondolkodásformát kell kialakítanunk! Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy akik nem tudnak mindenben megfelelni az egyház törvényeinek, de tagjai akarnak maradni..., azoknak is otthont kell nyújtanunk... Hiszek a püspöki kollegialitásban, de azt is tudom, hogy a helyi egyház problémáiért elsősorban a saját püspöke a felelős ... Ez elől nem térhetek ki és segítenem kell papjaimnak ..(Részletek Autun püspöke nyilatkozataiból: Claude Petit, Divorcés — un évéque, La Vie Catholique, 1976. X. 4. 28—29.)

177