Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - OLVASÓK FÓRUMA - Széll Margit: Az elvált újraházasodottak lelki gondozása
gét... de ugyanakkor azt is vallják, hogy a házasságot négyféle halál teheti tönkre: 1. Ha az egyik fél fizikailag meghal; 2. ha polgárilag holttá nyilvánítható (háborúban eltűnt vagy életfogytiglani fegyházra ítélték); 3. tönkrement a házasság, ha az egyik fél mentálisan halott, gyógyíthatatlan elmebeteg, talán még azt sem tudja, hogy megházasodott; 4. a házasság negyedik halála, ha a házasság csődbe jutott, helyrehozhatatlanul tönkrement... Itt csak közöltem — folytatja Häring — az orthodox egyház álláspontját... A jelen helyzetben azonban minden katolikusnak csak azt tanácsolhatom, tartsa magát az érvényes egyházi fegyelemhez... Az elvált újraházasodottnak pedig azt mondhatom: Az ön lépését az egyház nevében nem helyeselhetem; de tiszteletben tartom lelkiismereti döntését... Ugyanis csak ami nem becsületes lelkiismeretből származik, az a bűn! — amint 1215-ben a IV. Late- ráni Zsinat megfogalmazta (DS 816, — vö. Rám 14,23). Szent Pál is a házastársak lelkiismeretére bízza, hogy eldöntsék, képesek-e együttmaradni a nem keresztény féllel ... Az erkölcsteológia mai kérdése ez: Felbonthatatlannak nevezheti-e az egyház az olyan kapcsolatot, ami többé már nem áll fenn, azaz megszűnt, tönkrement, széthullott? Én például súlyosan nehezményezem, hogy olyan vegyes házasságot vagy csupán polgári házasságot, ami kezdettől házassági szándékkal indult, — az egyházi bíróság felbonthatónak tartson. Ma majdnem minden erkölcsteológus egyetért abban, hogy az egyházilag érvénytelen vegyes házasságok tagjai ne váljanak szét, mert a házastársuk és gyermekük iránti természetes kötelezettségük azt kívánja, hogy együtt maradjanak . . . Viszont tény az is, hogy nincs olyan egyházjogi kánon, amely alapján egy pap megtagadhatna ilyen esetben egyházi házasság- kötést olyan személytől, aki polgárilag elvált... Az egyház törekvése az emberek segítése, nem pedig a házasság absztrakt védelme, mert minden jognak, így a házasságjognak is any- nyiban van értéke, amennyiben a közösséget, a felelősségteljes embereket védelmezi és nem hagy kiutat semmiféle egoizmusnak. A gyakorlat iránya A Hittani Kongregáció 1973. ápr. 11-én kelt, Püspökökhöz intézett leiratában hangsúlyozza: ,,Ami a szentségekhez járulást illeti, az ordinárius püspököknek egyrészt sürgetniök kell a jelenleg érvényes egyházfegyelem megtartását, másrészt viszont gondoskodniok kell arról, hogy a lelkipásztorok különös buzgósággal törődjenek azokkal a hívekkel, akik nem jogszerű házassági kapcsolatban élnek. Ilyen esetekben az egyéb jogi eszközök mellett alkalmazzák a belső fórumra vonatkozó jól bevált egyházi gyakorlatot (probatam Ecclesiae praxim in foro interno)”. — Bővebben Id. A. Zirkel „Probata Ecclesiae...” (Klerusblatt, 54 (1974) 62— 67; 85—90.) Fentieket kifejtve azt mondhatjuk: 1. A Hittani Kongregáció leirata nem említi, hogy a szentségekhez bocsátás attól függ, hogy készek-e „testvérként élni egymás mellett". 2. Az elavult „bigamista” (kettős házasságban élő: vö. c. 2356 CIC) szóhasználatot a Hittani Kongregáció már nem alkalmazza. Hiszen ma az elvált újraházasodottak élete általában társadalmilag rendezett és nem „botrányos" jelenség. 3. A Hittani Kongregáció ajánlja a „fórum internumon jól bevált praxist" a bűnbánat szentségén belül, mivel erre vonatkozik a gyóntatok joghatósága. Eszerint a szentséget ki- szolgáltató papnak nemcsak az objektív erkölcsi normákat kell figyelembe vennie, hanem az egyes esetek konkrét körülményeit, a bűnbánók belátásait és képességeit is mérlegelnie kell. A Hittani Kongregáció így nyújt lehetőséget arra, hogy az újraházasodott egyes esetben feloldozható legyen és áldozhasson (vö. A. Zirkel, Schlisst das Kirchenrecht, 37 skk.). Az Amerikai Egyházjogi Társaság (Canon Law Society of America) 1968-ban tartott gyűlésén B. Häring, A. Kosnik, L. T. Farley és őrsy László irányításával már eljutott a fenti álláspontra, amit a The Jurist 1970/1. száma leközölt; ezt használta fel a Hittani Kongregáció. Karl Rahner úgy magyarázza, hogy az egyház mindinkább a „reális morális” szerint jár el és nem a „teoretikus morált” követi (vö. K. Rahner, Theoretische und reale Moral in ihrer Differenz, — Handbuch der Pastoraltheologie, 1966. II/1. 155kk). Végeredményben mondhatjuk: nem szükséges a jelenlegi egyházjog megváltoztatására várni ahhoz, hogy egyes újraházasultakat a gyóntató a belső lelkiismereti fórum megítélésével szentségekhez engedjen. A nehézség az, hogy a lelkipásztoroknak nincs mindig megfelelő alkalmuk áttekinteni az egyházi joggyakorlatot, a különféle esetek konkrét megoldása is számos nehézséget okoz. Ezt tanúsítják a nálunk megkérdezett lelkipásztorok is: „Túlságosan jogilag gondolkodunk!” — „Itt az ideje, hogy ne a test .szexuális használati jogát' vegyék alapul a házasság beteljesítéséhez, hanem őszinte, mély szeretetkapcsolatra alapozzák a házasságot.” — „Ne tegyünk elviselhetetlen terheket a hitüket megtartani kívánó emberekre, sem a lelkipásztorok 176
