Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - Elmélkedések
Krisztus eszméi közül talán leginkább a szabadság és a testvériség szeretete érdekli az embereket. Hiszen Jézus mondotta: „Arról ismernek meg benneteket az emberek, ha szeretitek egymást!” Isten nem fosztotta meg az embert a szabadságától: az ember szabadon formálja életét. Istennel vagy Isten nélkül. Isten mindenkié, az emberen múlik, hogy elfogadja-e Öt vagy sem. — Az „Égi madarak” gondtalanságát és a mindennapi élet hajszájával való küzdelmet csakis az isteni Gondviseléssel köthetem össze... Ha a mai ember minden munkáját, hajszoltságát Istenre bízza, Övele munkálkodik ... akkor nem esik ki soha az isteni Gondviselés fészkéből, mint árva madárka. Az isteni Gondviselés útjai kifürkész- hetetlenek! Életünk minden percében az isteni Gondviselés szeretete kísér. Kísér a nagy közösség szeretetében is. — Példámmal, az Istenbe vetett hitemmel segítem a körülöttem élő testvéreimet. Segítem megértéssel, vigasszal a teherviselésben, segítem hordozni vállukon a terhet. Igyekszem megmagyarázni a biztató Reményt, a még boldogabb jövőt, mely a közös szeretetben valósulhat csak meg igazán. Mit jelent a „jövőm biztosítása Jézus számára?" Valamennyien Isten kezében vagyunk. Aki Isten országútjának kerékvágásából ki nem siklik, azt Isten keze átemeli az örökkévalóság túlsó birodalmába, a mennyországba. Jézus számára a „jövőm biztosítása" örömöt szerez, mert Jézus az emberekért áldozta fel életét és így megteremtette számunkra az „örökéletet”. — Jövőm biztosítása, ha jézusi úton járok: ez az „öröklét záloga!” Keresztény tanúságtétel: Tetteinkkel kell tanúságot tenni a keresztény igazságról: „Hogy látva lássanak!" Fel kell nyitni az emberek szemét, hogy a hit világát bennünk felismerjék. Munkánk, magaviseletünk, mint a világító fáklya lobogjon mások előtt. Ha én látok, lásson a másik is. Ne vegyem el a Fényt a másik ember elől, hanem a homályból segítsem szeretetem által a Fény felé. A hit a fény, mely megvilágítja életemet egy nagyobb Fény felé. Ki kell nőni hitemben, felnőtté kell válnom. Meg kell tanulnom beszélgetni a jó Istennel. Ezt a beszélgetést továbbadni, elmondani másoknak is. hogy ők is megtanuljanak beszélgetni Istennel. A kívülállók szemében is értelmesnek tűnik a keresztény ember élete, ha magatartásán meglátszik az Istennel való társalgás jele: a Szeretet, Az egyházközség úgy teheti élményszerűvé a vasárnapot mindannyiunk számára, ha egyöntetűen beleolvad a miséző pap imájába: eggyé válik vele. Ha igyekszünk minden vasárnap a „mennyet lehozni a földre”. Ha együtt van a közösség lélekben is. Ha mindannyiunk közös ügye, közös öröme a feltámadás ünnepe, hogy mi is fel tudjunk támadni mindennap bűneinkből. Minden vasárnap újrakezdéssel örvendezzünk az Orral! Az örök élet jeleit: a szentségeket viseljük homlokunkon, ha láthatatlanul is. Majd láthatóvá lesznek, ha mások, a kívülállók is megtapasztalható módon látják rajtunk. A kívülállók: „Tapogatták-e” már sebeimet, hogy felismerjék bennem Krisztus művét, a Feltámadás örömét?! — Igen Uram! Ha követünk a jézusi úton... az utánunk jövők látva-látnak. Tetteinkben, munkáinkban, a közösségben aktívan a szeretetben, az „örök élet” jeleivel ünnepelünk a Szentségekben... Ez az ünneplés messzire világit, mert a Fényt Tőled kaptuk Uram ! —• „Uram az utak Nálad végződnek!” Bódi Erzsébet Amint a különböző karizmáknak, amelyek hatékonyak a közösségben, az egész közösséget kell szolgálniuk (vö. 1Kor 12,7), úgy szolgálnak a különböző közösségek az egész egyháznak. Szolgálatuk egymásért van és egymásnak szól. Jó tehát, ha vannak úgynevezett progresszívabb és konzervatívabb közösségek. Kell, hogy legyenek közösségek, amelyek jobban őrködnek a tradíció megtartásán, nagyobb felelősséget éreznek azért, de olyan közösségekre is szükség van, amelyek inkább a holnap felé tekintenek, az új formákat keresik és kísérleteznek. Ezek nem zárkóznak el a korabeli szellemi áramlatok elől, vitatkoznak velük, és mindazt, ami jó, igyekeznek belőlük földolgozni, megtartani. Az ilyenek is tisztelik és őrzik a hagyományt, de éppen az eleven viták segítségével igyekeznek azt életközeiben tartani. Ezzel pedig az egész egyház számára végeznek szolgálatot. Igen, az egyháznak szüksége van avantgardistákra, nemcsak egyesekre, hanem ilyen szellemi közösségekre is. Ezek az előharcosok, akik azonban sohasem nélkülözhetik a hátvédnek biztonságot jelentő támogatását. Oktalan dolog lenne, ha akár az előharcosok, akár az utóvéd semmibe venné egymást, kiközösítenék egymást, ahelyett, hogy közösen állnának helyt a jelenben a jövőért. Walter Kasper: Glaube und Geschichte 171