Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - A mai élet bálványai
A bálvány áldozatokat követel Amíg az igaz Isten imádása elsegít bennünket arra, hogy teljesértékű önmagunkká váljunk és embertársainknak is teljesértékű „felebarátai", — addig a bálványimádás bármely fajtája elidegenít Istentől és elidegenít embertársainktól. Az istenpótlék szolgálata teljes erőbevetést kíván, felőrli minden energiánkat, aláássa egészségünket, lerombolja lelki értékeinket. Beszűkíti érdeklődési körünket és így lelki elsivárosodásra, kiüresedésre vezet. Nem hagy időt imára, reflexióra, elmélkedésre, önvizsgálatra. Nem hagy időt a közösségi és családi élet ápolására sem. Azt sem engedi, hogy munkánk gyümölcsének örüljünk, hogy élvezzük az élet szép, tiszta örömeit, hogy nyugodtan pihenjünk. — Mindig többet, egyre többet követelnek tőlünk, és sokszor éppen azt kérik áldozatul, ami a legkedvesebb. A bálvány érdekében sokszor meggondolatlanul elkövetett egyik bűn magával hozza a másikat. Például: Felelőtlen nemi kapcsolat maga után vonja a magzatelhajtást. Mértéktelen italozás után sokszor következik garázdaság, verekedés, gyilkosság; kocsivezetés, karambol, gázolás, azután az áldozat cserbenhagyása, hamis tanúskodás következhet. A lopás eleve magával hozza a hazugságot. Mint a palackból kiszabadult gonosz szellem: olyan a bálványozás hatása, ördögi bűvkör ez, olyan, mint az örvény, amely egyre nagyobb erővel húz lefelé. — Mégsem ad igazi boldogságot. Az ember a bálványnak is boldogság reményében szolgál. Igazi boldogságot azonban semmiféle pótisten nem adhat. Csak a lélek szomjazása lesz egyre gyötrőbb és fájdalmasabb. Ehhez hozzájárul még a lelkiismeret kínzó nyugtalansága. — Bálványimádásban élni tulajdonképpen annyi, mint „földi pokolban" élni, amelynek tüzét az ember saját maga gyújtotta meg. Az ember Isten helyett önmagát, a teremtményeket választja, így kerül azok rabságába. Mindennél ínségesebb rabság ez. Benne megrögződni egyenlő a kárhozattal. Az önmagára zárt ajtó csak belülről lenne kinyitható, — de a bálványimádó úgy érzi, erre egyre képtelenebb lesz. Hogyan szabadulhatunk a bálványok rabságából? A nagy kiábrándulás a bálványból Isten kegyelmi ideje. Ne gondoljuk, hogy mindennek vége. A kiábrándulás közben döbbenünk rá, hogy nem helyes úton jártunk, hogy nem az igazi fényben, hanem a bálvány hamis lidércfényében láttuk az életet. „Értékek átértékelése" megy ekkor bennünk végbe. Ha rájövünk, hogy téves úton járunk, legyen erőnk az igazi út megkereséséhez. Keressük az Isten útján járó emberek barátságát és társaságát. Keressünk fel egy tapasztalt, jó lelki vezetőt és ha bizalmunk van hozzá, végezzünk nála életgyónást. A jövőre vonatkozóan vonjuk le a szükséges következtetéseket: Mire kell jobban vigyáznunk, mitől kell óvakodnunk, mit kell tennünk? Érezzük át és értékeljük nagyra az Isten-szolgálattal járó istengyermeki szabadság örömeit és értékeit, amely megadja a tiszta látást, helyes értékelést és a lelki függetlenséget, amelyet Jézus Krisztus megváltása szerzett meg nekünk. „Testvérek, meghívástok szabadságra szól, csak ne éljetek vissza a szabadsággal, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak" (Gál 5,13). Az emberek szerető szolgálata a hamis bálványimádás elkerülésének is egyik járható útja. A tevékeny felebaráti szeretet feloldja a bálvány okozta lelki görcsöt és kötődést és a segítés lehetőségeit kínálja fel. Embertársi szeretetünknek azonban az istenszere- tetbe kell belegyökereznie, hogy elkerüljük az újabb bálványozás veszélyét. „Senki mást ne tekints Istennek, csak engem" — mondja Isten, (Kiv 20,3). Az igaz Isten életközösségbe és szeretetkapcsolatba lép velünk Jézus Krisztusban. „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni" (Jn 14,23). isten imádása, szeretete adja meg végül emberszeretetünknek és a világot építő szolgálatunknak kellő keretét, mértékét és távlatát. Életünket beállítja Isten nagy tervének egészébe, az örökkévalóság távlatába, és így megadja értékét és értelmét földi dolgainknak és munkáinknak. Ilyen állapotban nem tévesztjük össze a célt az eszközzel, sem az eszközt a céllal és így sem a teremtményekből nem csinálunk magunknak hamis isteneket, sem Istent nem próbáljuk mágikus ráhatással önmagunkat szolgáló eszközzé lefokozni. Amikor Szent Pál Barnabással Lisztrában járt, meggyógyított egy béna embert. Erre a tömeg azt gondolta, hogy Zeusz és Hermész istenek szálltak le közéjük és áldozatot akartak nekik bemutatni. Pál és Barnabás tiltakoztak: „Emberek, mit csináltok? — kiáltották. — Mi is emberek vagyunk, akár csak ti és éppen azt hirdetjük nektek, hogy ezektől a bálványoktól forduljatok el az élő Istenhez, aki az eget, a földet és a tengert alkotta s mindent, ami csak benne van" (ApCsel 14,15). Kiss László 161
