Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - A mai élet bálványai
„AZ ATYAHOZ VEZETŐ ÚT” (Gondolatok Máté 23,9—10. szövegéhez) A fenti szentírási szakaszban Jézus tanítványait és a népet többek közt arra figyelmezteti, hogy ne szólítsanak senkit atyának a földön, mert mint mondotta — „egy a ti Atyátok, a mennyei.” Az egyházban meghonosodott gyakorlat ellentétesnek Játszik ezzel az intelemmel, és a Szentírás jószándékú olvasójában némi zavart kelthet. Az evangéliumi szövegeket természetesen nem vehetjük mindenütt szó szerint. Bizonyára nem kívánja az üdvözítő, hogy követői például a szó valódi értelmében vájják ki szemüket vagy vágják le karjukat, ha ezek bűn elkövetésére ösztönöznek. De azt annál inkább, hogy a hivő a kísértések legyőzése érdekében tudjon lemondani, adott esetben áldozatot is hozni. — Krisztus óvja tanítványait attól is, hogy a „rabbi", a „tanító" címében tetszelegjenek. A szövegösszefüggések alapján kitűnik, hogy üdvözítőnk e tilalmaknál a nép és a vallási vezetők egymással szembeni magatartását ítéli el, azt az öntelt lelkületet, melyet a farizeusok a „törvényből mit sem értő népséggel” (Jn 7,49) szemben mutattak. Tanítványaitól legyen távol az ilyen lelkűiét. Amikor tehát elérkezik számukra az evangélium hirdetésének ideje, ne büszkélkedjenek mint tanítók a tudásukkal. Hiszen tudásuk forrása nem önmagukban van, azt az örök Bölcsességtől kapták. Ám ne hívják embertársaikat atyának sem, ha nagyobb tiszteletet akarnak vele kifejezni, mert ez a cím — igazi értelemben — egyedül a mennyei Atyát illetheti. Nem kétséges, Jézus feltételezte tanítványairól és jószándékú hallgatóiról, hogy amidőn valakit fokozott megbecsülésük jeléül atyának neveztek, nem volt szándékukban csökkenteni azt a tiszteletet, mellyel Isten iránt tartoznak. A figyelmeztetést mégis szükségesnek tartotta. Nyilvánvalóan kellő oka volt rá. Szent Pál magatartása ebben a kérdésben nem látszik egészen egyértelműnek. írásaiban nemegyszer hangoztatja, hogy híveinek lelkileg ő adott új életet (iKor 4,14—15). Timó- teust, Titust a nekik szóló levelekben több alkalommal fiainak szólítja. Ezért arra is gondolhatnánk, hogy az atya megszólítás az apostoli időkre visszanyúló hagyományban találja eredetét s így igazolását. Az apostoli levelek tüzetesebb tanulmányozása azonban nem erősíti meg ezt a nézetet. A legtöbb helyen ui. a „testvérek” elnevezéssel találkozunk, nemcsak akkor, ha egyes hívekről van szó, de oly esetben is, amikor az ősegyház tisztségeit betöltő személyekről olvasunk. Péter és Jakab apostolok az első zsinaton (ApCsel 15.7,13.) apostoltársaikkal, ill. a jelenlevő egyházi tisztségeket betöltő személyekkel szemben a „Testvérek!" megszólítást használják. De maga Szent Pál is Epafrodituszt, Tichikuszt és Apollót (Fii 2,25; Ef 6,21; 1Kor 16,12.) mint testvéreit említi, míg más helyen (Gál 2,8—9) Péterről, Jakabról és Jánosról, tehát apostoltársairól minden egyéb címzés nélkül szól. Timóteust pedig, akit köztük levő benső kapcsolatnál fogva a hozzá intézett levelekben fiának szólított, a tesszaloniki hívek előtt, valamint a Filemonhoz címzett levelében és más helyeken testvérének nevezi (1 Tesz. 3.2; Fii 1.). Mindezekből az derül ki, hogy az ősegyház a lelki közösség érzetében és Isten háznépéhez tartozás kifejezésre juttatásában követte az Üdvözítő szavait: ,,ti pedig mindnyájan testvérek vagytok!" Ily módon joggal feltehető, hogy az atya címzés vagy megszólítás nem az ősegyházban vált széles körben szokássá, hanem későbbi időkben. Valószínűleg akkor, amidőn a remetetelepek, szerzetesi éleközösségek kialakultak. Azok, akik egy-egy szentéletű remete köré gyülekeztek, s közös életszabályok vállalásával mintegy lelki családdá váltak, alapítójukat tiszteletből atyjuknak tekintették és nevezték. így érthető, hogy Szent Domonkos, Szent Benedek a szerető ragaszkodás jelét látták ebben a megszólításban. Assziszi Szent Ferenc maga is tudomásul vette és elfogadta, hogy első követői lelkileg atyjuknak tekintsék és így is nevezzék. Ez annál meglepőbb, mert életrajzából ismeretes, mennyire szigorúan, szinte szó szerint igyekezett az evangéliumi tanácsokat követni. Ami a nagy rendalapítások korában a rendtagoknak spontán megnyilatkozása volt alapítójukkal szemben, azt későbbi korok — elszakadva az érzelmi indítékoktól — általános szokássá tették. Kérdés, védelmezhető-e az évszázadok alatt ily módon meggyökeresedett szokás vagy el kell ismerni, hogy törés van közte és a Máté-evangéliumban foglalt tanítás között? Feltételezhető, hogy akik kezdeményezői voltak ennek a megszólításformának, ismerték a Máté-evangélium 23,9—10. verseit. Hogy mégis túltették magukat az evangéliumi intelmeken, annak az a magyarázata, hogy a tilalmat a farizeusok és a zsidó köznép kapcsolatára korlátozták. Úgy gondolták, hogy a későbbi korokban, más életviszonyok közt élő emberek már „immunisak" az ilyenfajta lelki ártalommal szemben. A kritikus szentíráshelynél a Békés—Dalos fordítású Újszövetségi Szentírás (1967. Róma, 68. old. jegyz.) megjegyzi, hogy „Jézus nem a címet, hanem a címkórságot ítéli el”. Ha így van, akkor az evangéliumi elvekhez ragaszkodó kereszténynek nemcsak a címkórságot, de 162
