Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - A kinyilatkoztatás jelentősége

először hihetetlennek hangzik, hogy a szellemre valami olyan gyakorolna hatást, amiről nincs világos tudomása. Pedig a természetben nem egy hasonló példát találunk. Van olyan fénysugár, amit szemünk nem észlel, van hang, amit fülünk nem hall. Minden vevőszervünk csak egy meghatározott hullámhosszra van beállítva, azon innen és azon túl nincs vétel. Érzéki vevőkészülékünk csak az anyagi világ felszínét fogja, szellemi képességünkkel Isten és a szellemi világ problémáit ragadjuk meg. Nem sorozatos érzéklésekkel, hanem sokkal nagyobb kapacitású lényeglátással, úgy is mondhatjuk; tiszta szellemi képességünk misztikus módon veszi fel azt, amiről természetes úton fogalmunk sincs. Ezt mondhatjuk „sötét lényeglátásnak". Átvitt értelemben nevezhető csak látásnak, mert olyan közlés birtokába jut a lélek, amiről csak titkos sejtésszerű ismerete van. Ez a homályos ismeret nem értelmi következtetés útján jön létre, hanem az ún. szellemi érzéklés útján.

Az embernek öt természetes érzékszerve van, ezekkel fogja fel a világ anyagi közléseit. Az értelem viszont nem csak az anyagi valóságok felszíni jelenségeinek észlelője csupán, annál sokkal több. Az értelem a szellemi lélek felvevő szerve, szeme. Isten az anyagi és a szellemi világot hasonló mintára alkotta, és ezért analógiás alapon az emberi tapasztalás nyomán mondhatjuk, hogy a lélek szellemi működésében is találhatunk „érzékszerveket". Mi az anyagi és szellemi működés együttese útján szerzünk ismereteket. A szellemi közlések vételénél vakok és süketek vagyunk. Úgy élünk a szellemvilágban, mint Keller Helén, a süketnéma és vak leány élt a mi világunkban. Csupán szagló, ízlelő és tapintóérzékével és egy nagyon jó, szerető embertársa tolmácsolásával szerzett értékes ismereteket. Nekünk is tudomásul kell vennünk, hogy a szellemi világban süketnémák és vakok vagyunk. Nagyon is rászorulunk az Isten szerető kinyilatkoztatására, mert anélkül nem sokra megyünk. — A látási ismeret a valóság szemlélete útján jön létre. A szaglás—ízlelés már egy kis töredékében is felismeri a jelenlevő dolgot. Ilyen a lelki szaglás, ízlelés is, mintegy kis sejtésszerű közlés a titokzatos valóság mintavételéből. A lelki tapintás élettapasztalatnak is nevezhető. Életünk egy eseményének még csak alig van meggyőző ereje, de az évtizedek tapasztalata már bizonyosságot nyújt. A sötét lényeglátásból eredő misztikus érzék és tapasztalás egyéni jellegű. Hogy ebből miként lesz értelmi látás, ahhoz Isten külön kegyelme szükséges. A lelki érzék és élettapasztalat az egyén világnézeti erőforrása. Az így szerzett élmények birtokában csatlakozhat a közösség felfogásához. — Mivel két egyén szemlélete sohasem azonos, a hitbeli és világnézeti kérdések eldöntése is esetenként különböző, mert a lélek mélységében történik.

A hitbeli sötét lényeglátás egy pillanat töredéke alatt jöhet létre. Az azt követő értelmi belátásnak viszont tekintélyes időre van szüksége. Ha például egy többszámjegyű meny- nyiséget többszámjegyűvel beszorzok, a művelet végrehajtásához hosszú idő szükséges. A zsebszámológép ugyanezt a műveletet a másodperc századrésze alatt végzi el. A két szor- zási művelet teljesen azonos, de a kivitelezés technikája és így ideje, eltérő. Lelkünk hitbeli kérdéseinek megoldása történhet értelmi-akarati módszerrel vagy váratlan misztikus belátással. A két felismerés eredménye ugyanaz, de a kettőt tekintélyes idő különbözteti meg. A misztikus lelki működés valóság, ezt egyházunk is tanítja, de mikéntjét homály fedi.

Gondolhatjuk azt, hogy az Isten a Szentírást is a hitbeli sötét lényeglátásban közölte. „A Szentírásnak Isten a szerzője. Ámde a szent könyvek elkészítésére Isten embereket választott. Őket használta fel, hogy saját képességeiket és erejüket latba vetve mint valódi szerzők foglalják írásba mindazt, de csak azt, amit Ő akar, miközben bennük és általuk önmaga működött." (Az isteni kinyilatkoztatásról, 11.) A Szentírásban Isten azt akarja közölni, amit az embernek a hitigazságból szabad akarattal kell elfogadnia. A Szentírás az Isten igazságait tévedésmentesen rögzíti. „A Szentírást ugyanazon Szentlélek segítségével kell olvasni és magyarázni, mint akinek sugalmazására készült.” (uo. 12.) Ez azt jelenti, hogy ha valaki negatívan értékeli, hitével ellentétes felfogásra jut. A zsinati határozat ugyan nem mondja, de feltételezhetjük, hogy a szent szerzők nem szóbeli sugallatot kaptak, hanem Istentől eredő sötét lényeglátásban ismerték fel az igazságot. Ezt erősítette meg bennük a Szentlélek megvilágosító kegyelme,

A tiszta szellemi lélek közlése részünkre először hieroglif, azaz olyan titkos írás, amit nem értünk meg. Ha érteni akarjuk, le kell fordítani a mi nyelvünkre. Egy ilyen hieroglif rejtélynek a megoldásához külön kegyelemre van szükségünk, hasonlóan mint a tudományos igazság feltárásához külön felkészültség szükséges. Isten maga határozza meg titkának feltárását és azzal közli, akivel akarja. Egyházunk történetében ez az isteni közlés fokozatosan megy végbe. A kinyilatkoztatás sok titkát lefordították már evilágunk mai, érthető nyelvére, de még jócskán marad megfejtésre váró titok. Félreértés elkerülése végett említenünk kell, hogy amikor Isten ilyen működéséről beszélünk, sohasem az abszolutumra, a filozófia Istenére gondolunk, hanem az emberiséghez leereszkedő jóságos Atyára, a Biblia Istenére, az emberiséget megváltó Fiúra és a bennünk működő Szentlélekre.

154