Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - A kinyilatkoztatás jelentősége
A hivő ember korábban említett hitetlensége abban áll, hogy hitünk igazságait, hittételeit is csak úgy akarja elfogadni, ha egér.z valóságukat belátja. Hitünk legtöbb titkánál megmarad a homályos értelmi szemlélet. Az bizonyos, hogy hitünk minden tétele értelmi igazságán nyugszik, még ha —• legalábbis egyelőre — nem is tudjuk azokat belátni. Hitigazság az, hogy Isten teljesen ismeri önmagát és ismer mindent, ami rajta kívül van. Ismeri a szabad jövőt, mielőtt bekövetkeznék, tehát az ember szabad elhatározását is. Minden történésnek tehát Isten az első oka. Ez csak úgy lehetséges, ha minden történést Isten tervez. így szembetűnik az a titok, hogy egy esemény az ember műve és ugyanakkor teljesen Isten terve szerint valósul meg. Számunkra máig is megoldatlan nehézség, hogyan ismeri meg Isten az ember szabad döntését előbb, mint maga az ember. Ezen már sokan gondolkodtak, de „érthető" megoldás nem született. Isten akarata szabad, senki sem ismerheti meg döntését, csak ha önként kinyilatkoztatja. Csak azt ismerhetjük meg és csak akkor, amikor Isten közli velünk. Értelmi működésünk tehát függ Istentől. Akaratunk függetlenebb Istentől: akaratunk szabad. Belső világunk Isten előtt teljesen nyitott, jobban ismeri, mint mi saját magunkat. Az ember akaratának szuverénitása a saját belső világára vonatkozik, szabadon választhatja a jót vagy rosszat. Isten ebben külsőleg nem befolyásolja, mivel úgy alkotta a szellemi akaratot, hogy végső döntését maga hozza meg. Azonban a léleknek ezt a belső világát is körülveszi az Isten akarata. Az ember akarati irányulását is Isten segíti a megvalósuláshoz, ahhoz, hogy a lélek milyen külső erőt vegyen fel, tehát miként szűrje meg a behatolásra kész erőket, amikor szabad döntését létrehozza. Hasonló a helyzet ahhoz, amikor egy miniszterhez több mérnök tervpályázata fut be. A miniszter egyet kiválaszt, az fog megvalósulni. A többi továbbra is csak terv marad. így a miniszter előbb tudja, melyik fog megvalósulni, mint a tervező mérnök, de ugyanakkor a mérnök tervének szabad elhatározása sértetlen marad. A léleknek közismert evilági működésén kívül van tehát egy túlvilágra irányuló törekvése is. Szent Anzelm tanította, hogy hitünk tartalma értelmileg megközelíthető. Elvi igazságot mondott, de ez nem jelenti a teljes megértést. Ilyen igazságok fontolgatása közben döbben rá az ember, hogy gondolata nem lehet csak immanens eredetű, hanem belenyúlik az isteni titkok mélységébe. Az ember akaratának és szabadságának sérelme nélkül függ Istentől, ezért a szabad emberi cselekvés mellett mégis mondhatjuk, hogy Isten minden történésnek az első oka. (gy létrejön a természetes gondolkodás számára a paradoxon: Ugyanaz a történés egészen az emberi akaratból jön létre és ugyanakkor mégis teljesen Isten akaratából valósul meg. Ennek a titoknak az elfogadása is hit kérdése. A hivők többsége hitünk igazságait tekintélyi alapon fogadja el. A tekintélyi elfogadás mellett azonban módunk van Isten kegyelmével értelmi belátással megközelíteni, és a hit sötét lényeglátásával elfogadni a kinyilatkoztatás igazságait. így szabadon mondhatjuk ki a hit döntésének igenjét vagy nemjét. Dienes István „A tanítást váltsátok tettél” A folyóirat mostani számát előkészítő „eszmélkedéseknek" (TEOLÖGIA 1977. 3., 4. száma) egyik „vezérmotívuma" — mely mintegy átszövi az egyes „tételek" akkordjait —, a keresztény tanúságtétel kérdése. A IX. pont szavaival: „Hogyan kell a keresztényeknek hitüket és vallásos életüket formálniuk, hogy tanúságot tegyenek a kereszténység igazságairól?" Többszörös hangsúlyt kap az a gondolat is, hogy ezt a tanúságtételt „itt és most" kell mindig megvalósítanunk (vö. I., II,, IX. pont), s úgy kell tekintenünk, mint az Isten országáról szóló üzenetnek tettekre váltását, konkrét megvalósítását. (Vö. II. pont) Jakab apostolnak a címben idézett felszólítása (Jak 2,22) éled újra ebben a kérdésfelvetésben: Hogyan tudjuk az üdvtörténeti múltat jelenné, a hitigazságot cselekedetté alakítani? A hatékony, tanúságtevő, üdvösséget munkáló keresztény cselekvés nem véletlenül kerül — nemcsak a jelzett témaindító írásban, de lelkipásztori munkánkban, sőt a teológiai eszmé- lődésben is általában — előtérbe. Korunk igazat szavazott Mesterünknek: „Gyümölcséről ismerik meg a fát”. A modern „praxisra beállított" ember, aki második, „tevékenység-központú felvilágosodást" él át (vö. Matthew Lamb: Dogma, Erfahrung und politische Theologie, Concilium 1978. márc. 184.), a cselekvést— mondhatnánk, a felmutatott teljesítményt — tekinti az elmélet helyességét eldöntő tényezőnek. A teológia is felismeri — nem kis részben a kereszténység kétezer éves „gyakorlatában” mutatkozó hiányosságok miatt — a tettekben nem gyümölcsöző hit életképtelenségét, megfogalmazza az ortodoxia és ortopraxis (igazhitűség és igaz cselekvés) elválaszthatatlanságát. 155
