Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - Tanúságtétel, vallási élet. A keresztény tanúságtétel

szellem. Hozzá csak a Megváltó emberarcán át közelíthetünk. Vallásunk ezért Krisztus-központú, ahol az isteni áldozat misztériumában minden az emberért van. Minden a miénk, mi pedig Krisztuséi vagyunk. Azé a Krisztusé, aki leszállt sorsunk poklaiba, ember lett az emberek között, valóságosan, megfoghatóan. S hogy kitöltse hiányainkat, szeretetben velünk és bennünk marad mindörökre. íme a világ, s az ember „átlényegülése" krisztusivá, Krisztus által.

Mi hát a teendő? Mik a konkrét feladatok? Alanyilag mi legyen a helyes szemlélet és magatartás? Milyen pozíció, stílus adhat optimális indítást és állandóságot a jóban? — £n úgy gondolom, hogy együtt és egységben kell szemlélnünk Krisztust a világgal, az emberekkel, az egész univerzummal. Ezt kell megvalósítanunk a gyakorlatban is. Mert bár a vallás elsősorban az embernek Istenhez való személyes kapcsolata, mégis, mint minden igazság, nem elvontan, hanem emberi élmények és tapasztalatok közegében hat. Krisztus azt akarja, hogy a földi egyház közösségében egyek legyünk Vele, de egyek legyünk a világgal is, amelyet megváltott. Azt akarja, hogy kegyelmével töltekezve, magunkba szívjuk a világ jó erőit is; alakítsuk a világot és alakuljunk általa.

Tulajdonképpen a kegyelem és a természet „egységét" kell megvalósítanunk, imádságos lelkülettel, szeretetben. Ez a tény összes lelki, morális, szellemi-fizikai és nem utolsósorban társadalmi adottságaink együttes és folytonos gyarapítását igényli tőlünk. Egyrészt tehát képességeink sokoldalú kiművelése, elsősorban a kegyelmi élet természetes alapjainak megteremtése s állandó növelése, másrészt pedig a körülöttünk élőkért való kemény gond és felelősség lesz feladatunk. Nem járhatunk tehát az egyéni üdvözülés kényelmes útjain. Az egyoldalú, merev, elzárkózó szemlélet, a csak befelé fordulás a valóságos élet negatív illusztrációja és nem viszi előbbre sem Isten, sem pedig a világ ügyét. A Teremtővel szemben fennálló személyes felelősség mellett, vállalnunk kell Isten előtt embertársainkat is. A Krisztusban megváltott testvéreinknek igenis őrzői vagyunk. így töltjük be a legfőbb törvényt: Isten ér. felebarátaink szeretetét. így lesz életünk teljes és így fejezzük ki mind jobban és hűebben Krisztust. — Legyen bennünk a szentség, a kegyelmek emberi teljessége. Legyen értelmünk és akaratunk. Legyen ,,vérünk, agyunk, testünk szövete". Legyen örömünk, békénk, gyötrelmeink teljessége is és legyen testvéri együttélés, társadalmi tett, állandó szeretetakció embertársaink felé.

A tökéletességért vívott harcban azokat a formákat kell keresnünk, alkalmaznunk, és lelkiéletünkben hasznosítanunk, amelyeket a bennünk működő Lélek elsősorban a mai kor embere számára rendelt. Vagyis: meg kell hallanunk és tovább kell adnunk a modern világ felé Krisztus üzenetét, mindenben teljesítve a korhoz szóló konkrét- és örök rendeléseit. — Ezt az üzenetet a 2. Vatikáni zsinat fogalmazta meg és nyilvánította ki nekünk. Rajtunk a sor, hogy határozatait élettel töltsük meg, szeretetben, jótettek tanúságával. Az út, amelyen haladnunk kell, a teremtő szeretet széles ösvénye lesz, mely embertársainkon keresztül vezet Istenhez, a tökéletesség forrásához. Abban a körben, amelybe helyeztettünk, jó példával sugározzuk a testvéri békesség szellemét, és erőfeszítéseket igénylő kemény munkával gya- rapítsuk embertársaink testi-lelki javát, hitük, meggyőződésük és méltóságuk tiszteletben tartásával.

Teremtő, új korszak hajnalán állunk, amelynek távlatai, pozitív lehetőségei, de ugyanakkor a veszélyei is beláthatatlanok. Az emberiség „megválthatja" és el is pusztíthatja önmagát. Mi ad mégis optimizmusra okot? Először is a rendíthetetlen bizalom Isten gondviselő jóságában, aki a világ békeműveinek láthatatlan és bölcs kormányzója. Másodszor a hit a nagykorúságra nőtt népek millióinak békeakaratában. A folyton egységesülő emberiség lebírhatatlan ereje, talán gigászi küzdelmek árán, de meg fogja tudni teremteni a világbéke tartós alapjait és képes lesz azt meg is védelmezni. Ez — azt hiszem — minden ember szilárd hite és meggyőződése. — A mi dolgunk tehát a kötelesség és a küzdelem. Ebben kell együttműködnünk ténylegesen is a világ jószándékú fiaival, hogy mielőbb élő valóság legyen a nemzetek egymás közti, valamint a megújult egyház és a modern világ testvéri kapcsolata Krisztus szeretetében, mindannyiunk üdvére.

A kinyilatkoztatás, a tanító hivatal, a teológia és a személyes lelkiismeret szintézisében mindig rátalálunk a helyes útra. Mert Krisztus velünk van, s kegyelmével az ember képes egy adott társadalmi szituáció konkrét kérdéseiben helyesen dönteni és optimális választ adni.

A békének, mint legtöbb földi értéknek vizsgálatánál nem kerülhetjük meg a szeretet jé- zusi főparancsát, amely igen sokrétű, társadalmi-etikai pr*J>lémát is magában rejt. Bár az egyház álláspontja a tanító hivatal és a zsinat nyilatkozatéiban ismeretes előttünk, a kérdés a hivő katolikusoknak mégis nyitott: személyes, lelkiismereti probléma. Ez azt jelenti, hogy szüntelenül kutatnunk kell a helyes elméleti alapvetésből folyó cselekvés „itt és most" érvényes változatait. Erre keresztény nagykorúságunk kötelez bennünket — mondják a teológusok — és igazuk van. — Az emberiség végső földi értékeivel szemben ugyanis nem le150