Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - Tanúságtétel, vallási élet. A keresztény tanúságtétel

akkor nyújtózik a legmesszebbre a mustármagból nőtt hit fájának egyik-másik ága ... A világ gyermekei vagyunk, nem ábrándképeké. Részben a teremtett teremtményei. Legyen gondunk a birtokunkkal, annak minden testi-lelki, földi-szellemi, homokbéli-égi dolgával: keményen kell tanulnunk. Mindenkinek és mindig. Nem biflázásra gondolunk. A könyv csak az egyik eszköze a tanulásnak, és talán nem is a legfontosabb; az életünk, a létünk legyen olyan, amelyen szívesen áramlik át a teremtettek világa éppúgy, mint az angyalok, a kegyelem „tükörhordozói”. Ha Krisztus ajtónak mondta magát, mi se legyünk trezor, páncélszekrény vagy börtönkert. Minden sejtünkkel, perceinkkel, érzékenységünkkel, tagjainkkal és titokzatos örökségünkkel forduljunk a Lét felé, fölkent jelfogónak. Akkor majd lesznek pillanataink, amikor mindent, amit tanultunk, hurrázva elfelejtünk egy égi sugallatért, ami épp minket keres meg, minket és senki mást nem. És lesznek pillanataink, amelyeket nem hogy hurrázva, de a néma kő szótlanságával is alig tudunk elviselni; a gyász, a szenvedés, a visszautasítás, az elégtelenség pillanatai ezek, kegyelem érték- és mértékmérőink, jelek ezek is. Kétségtelen, a lelket minden nedvétől, fölösleges erejétől megfosztó nyomás alatt derül ki, mit érnek az örömei. Azután egyszerre minden tanultat, tudottat visszaidézünk, értelmes, egyszerű egyenletrendszerben, mely megismerésünk sikereit mutatja nekünk: az én megismerésemet és a ti számításaitokat. Az én részösszegemet, és a ti végösszegeteket. És mindezt, újra, elölről, s megfordítva, a Lélek szent, játékos, — olykor rettenetes — keverő kedve szerint; ki lát bele? És ünnepeljünk. Húsvétkor csináljunk „botrányt”. Ne vegyünk sonkát, csak parizert, egy pohár sört, száraz keksszel, sajttal, almával. S mikor Nagyszombaton Krisztus föltámadt, keressük meg a vasrudakkal megtámasztott, sötétben álló kőkeresztet a gumiárugyár kerítése végén, s a szünet nélkül csörömpölő villamosok zajában tegyünk a tövéhez néhány szál virágot. Gyalogoljunk haza a mellékutcákon, a vacsorázó házak mellett s tűnődjünk el a Föltámadott nesztelenségén. Karácsonykor meg —• szent estén — kicsit később gyújtsunk gyertyát, viaszgyertyát. Míg otthon a város örömére készül, talán kószáljunk az elnéptelenedett utcán s imádkozzunk a Születés Misztériumához mindazokért, akik ezen az estén nem adhatnak egymásnak nercbundát, autót, ezüst vadászpuskát, hétvégi házat, Courvoisiert-t, öklömnyi gyémántgyűrűt, meg mit tudom én mit, s hajtsuk föl a gallérunkat, mert hideg van.

Azt hiszem, a szentség ereje azt akarja, hogy rábukkanjunk. Az egyházi év számos ünnepe közül egy sem veszítette el értelmét, csak az emberek veszítették el az ünneplés iránti érzékenységüket, de ugyanígy elveszítették a művészet és a szerelem iránti érzékenységüket is, és világszerte elveszítették, és nemcsak a hívők. Krisztus nem veszitette el.

A második kérdés, amire válaszolnék, így hangzik: hogyan kell a keresztényeknek hitüket és vallási életüket formálniuk, hogy tanúságot tegyenek a kereszténység igazságairól? (Teológia, XI. évf. 1977/4.)

Talán: sehogy . Nem kell formálniuk hitüket, ellenkezőleg; hitük formálja őket. Azt meg a kegyelem, Isten küldötte, értelmének szikraesője bennük, mely megrohamoz a fölismerésekkel s ugyanakkor lenyűgöz nyugalmával, mely csupa tüzes nyugtalanság „legalul". Ne formáljuk, adjuk át neki magunkat, önfeledten, világos elhatározással, kifejezett örömmel. Nem baj, ha közben rátaposunk a szomszéd munkatárs lábára igyekezetünkben, nem baj, ha földöntjük a főnök konyakos poharát, belső tájékozódásunk nagy hevességében. Nem baj, ha kicsit szertelenkedünk ebben a hivatalosan eléggé unalmas világban.

Másodszor: azt hiszem nem kell „a kereszténység igazságairól” tanúskodnunk, hanem Krisztusról, magáról. S nem ilyen vagy olyan elképzelés szerint, hanem úgy, ahogyan vagyunk, zömökén vagy soványan, szemüveggel vagy anélkül, farmeröltönyben vagy ünnepi viseletben, sugárzó beszéddel vagy keresgélve a szavakat. A lényeg az, hogy szabadon, és hogy ne — még rejtetten se — magunkról tanúskodjunk, hanem Krisztusról. Kiüt rajtunk valami a krisztusiból, még a csöndünkben is megjelenik Belőle valami, ha valóban az övé vagyunk; akarni még a tanúságot sem kell, elég ha vagyunk, a fontos az, hogy Általa legyünk.

De azért mégis csak van valami, amit akarhatunk? Persze. Néri Szent Fülöp félarcra borotválkozott, mikor meghívták a Hercegék előkelő estélyükre és a legkényelmesebb, egyben a legfoltosabb köpenyegét vette magára, s eszébe sem jutott, hogy tüntessen magatartásával: így alakult a dolog, s persze pontos ellentéteként a környezetnek, mely szellemes, villogó, üres és zseniális volt; ha ők ez, akkor Krisztus emez, megjelenítve képviselőjében, aki — fontos körülmény! —• Néri Szent Fülöp volt. Ilyen analógia szerint: szeressük és mentegessük kollégánkat, amikor megszólják, rágalmazzák vagy akár igaz rosszat mondanak róla. Fecsegés közepette hallgassunk. Igyekezzünk igazságosak lenni akkor is, ha az kockázatos. Segítsünk a gyöngébb képességűnek. Aki tanácsot kér. Aki görcsösen félszeg. Ne tartsunk kéretlen előadást az igazságról; figyeljünk az igazságtalanságokra és amikor „megérett”, nyilvánvalóvá válik mindenki előtt, szóljunk ellene. Legyünk jószándé148