Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - Jézus követése és az érte vállalt áldozatok
sürgeti a megkeresztelteket: „magatok is váljatok szentté egész életmódotokban" (1Pt 1,15); „szent nemzet tulajdonául lefoglalt nép vagytok” (1 Pt 2,9). Az első keresztény közösség tagjai, a „meghívott szentek”, újabb ezrekkel és milliókkal ismertették és szerettették meg Krisztust. Elsősorban evangéliumi életpéldáiukkal tanúskodtak arról, hogy „az élet megjelent” (Un 1,2), de szóval is hirdették az emberiség történetének legnagyobb eseményét és örömhírét: „Isten szeretete abban nyilvánult meg, hogy Egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk” (1Jn 4,9); „Azt hirdetjük tehát nektek, amit láttunk, hallottunk, hogy ti is közösségben legyetek velünk. A mi közösségünk ugyanis közösség az Atyával és Fiával, Jézus Krisztussal” (1,3). Az Örömhír terjedt, a keresztségben milliók és milliók lettek tagjai Krisztus Titokzatos Testének, és követték Jézust a húsvéti misztérium útján. 2000 év óta hangzik már Krisztus hívása .. . Jézus nem egy-két kiváltságost hív, hanem mindnyájunkat. Halála előtti is mindnyájunk megszentelődéséént könyörgött az Atyához (vö Jn 17,20—24). Tőlünk, mai Jézus követőktől is ugyanazt kéri, mint Anyjától, az apostoloktól, Mária Magdolnától, a gazdag ifjútól: lépjünk nvomába, fokról-fokra alakuljunk képmásává, szentelődjünk meg az igazságban (vö. Jn 17,17). „Szentek" vagy legalábbis „meghívott szentek” vagyunk. Nem könnyű szentként tekintenünk önmagunkra és testvéreinkre. Tudatunkban ugyanis a keresztény és a szent eredetileg egyenértékű fogalma már réges régen kettévált ill. beszűkült. Sajnálatos módon az életszentség beszűkült értelmezését tükrözi az egyház szenttéavatási gyakorlata is. Ha egy pillantást vetünk a boldoggá- és szenttéavatott nők és férfiak statisztikájára, azonnal feltűnik, hogy túlnyomó többségük szerzetes (rendalapító) és pap vagy általában egyházi; a régebbi századokban pedig sok volt közöttük a királyi vagy előkelő származású. Pierre Delooz: Sociologie et canonisation című, 1969-ben megjelent munkájában alapos statisztikai vizsgálat után megdöbbenten állapítja meg : a szentté-és boldoggá avatottak túlnyomó többsége egyházi személy. Akad közöttük néhány világi keresztény is, de azok szinte kivétel nélkül cölibátusban éltek vagy fiatalon meghaltak. Az 1634 előtt szenttéavatott 19 világi keresztény közül 15 királyi vagy nemesi családból származott. — A legújabb statisztikák sem nyújtanak vigasztalóbb képet. VI. Pál pápa a szentévben 19 személyt emelt az oltárra. Egy kivételével valamennyi pap ill. szerzetes. Még bizonyos objektív szempontok (megkezdett eljárások befejezése, bonyolult, hosszantartó, tehát csak szerzetesközösségek által végigkísérhető esetek stb.) ismeretében is felvetődik a jogos kérdés: Miért nem avat az egyház boldoggá vagy szentté ún. „világi” keresztényeket? Családanyákat, egyszerű, hétköznapi keretek között élő, hősies Krisztus követőket? Miért nem állít ilyen „hétköznapi szenteket” példaként az ember elé? Az életszentség útja csak rendkívüli egyéniségek számára járható? Az evangélium tanítása világos. „Jöjj és kövess engem!" (Mk 11,21). „Jöjjetek hozzám mindnyájan, vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem" (Mt 11,28—29). „Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet” (Mt 28,19) stb. A 2. Vatikáni zsinat szerencsére visszahajolt az életszentség, a Krisztus-követés eredeti, evangéliumi szemléletéhez. Az Egyházról szóló konstitúció, mielőtt az egyházi hierarchiáról szólna, külön fejezetet szentel Isten népének. Isten újszövetségi népének tagja mindaz, aki hisz Krisztusban és megkeresztelkedik. Isten népének azok a tagjai, „akik az élő Isten igéje által vízből és Szendétekből születtek úiiá” (LC 9.) „Ezt a népet jellemzi Isten gyermekeinek méltósága és szabadsága; mindegyikük szívében pedig úgy lakik a Szentlélek, mint templomban. A nép törvénye az új parancs: Úgy kell szeretni, ahogyan maga Krisztus szeretett bennünket (vö. Jn 13,34); célja az Isten országa, amelyet maga Isten kezdeményezett a földön, amelynek egyre terjednie kell, míg Isten tökéletessé nem teszi a történelem végén, amidőn megjelenik Krisztus, a mi életünk (vö. Kol 3,4)" (LG 9.). A zsinati konstitúció elemzi az életszentségre szóló általános meghívást: „Az Egyházban mindenki (...) meghívást kap az életszentségre, az apostol szava szerint: ,Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek' (1Tesz 4,3: vö. Ef 1,4). Az egyház szent és ez szüntelenül meg Is nyilvánul — és meg is kell nyilvánulnia — azokban a gyümölcsökben, amelyeket a kegyelem által a Szentlélek érlel a hívőkben; sokféleképp tárul fel azoknál, akik, — embertársaik épülésére a maguk élethivatásában a tökéletes szeretetre törekszenek... Mindenki előtt világos, hogy bármely rendű-rangú keresztény ember meg van híva a teljes értékű keresztény életre és a tökéletes szeretetre . . ..A hívők a tökéletesség elnyerése végett vessék latba erőiket, amelyeket Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kaptak, hogy az ő nyomában haladva, őhozzá hasonulva és mindenben megtartva az Atya akaratát, szívvel-lélekkel szenteljék magukat Isten megdicsőítésének és a felebarát szolgálatának (LG 39., 40. pont). Az evangélium és a zsinat teljesen egybehangzó tanítása alapján nekünk, mai „meghívott szenteknek" is szembe kell néznünk azzal a valósággal, hogy a világ legradikálisabb követelményeket támasztó életállapota a mienk, a megkeresztelteké. Kereszténynek lenni, a szó teljes értelmében, tehát Jézus követésében élni, fokról fokra Hozzá hasonulni, életünkben 138
