Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - Jézus követése és az érte vállalt áldozatok
érzésből és megfontolásból is, de más az a szeretet, lelkesültebb az az indulat, amelybe önmagunkat azért adjuk oda, hogy az Istennek szolgáljunk. Az ilyen életmód, az ennek nyomán észlelhető „gyümölcs” feltétlenül felkelti a figyelmet a „fa" iránt, amely ilyen termést tud létrehozni, mert „a jó fa jó gyümölcsöt terem” (Mt 7,17). Az ilyen életmód egyben a kereszténység társadalmi létjogosultságát és nélkülözhetetlenségét is nyomatékosan aláhúzza. Dr. Sz. K. JÉZUS KÖVETÉSE ÉS AZ ÉRTE VÁLLALT ÁLDOZATOK Jézus követésében élünk Nekünk, kozmikus távlatokhoz és lehetőségekhez szokott mai embereknek nem nehéz elképzelnünk a következő jelenetet: A világ valamennyi keresztényét — gyermeket, férfit, nőt — egyszerre kereszthalálra ítélik. A földbe ágyazott, de a felhők magasába vesző gigantikus gerendára ez a felírás kerül: „Jézus követői”. A szédületes méretű keresztfán mindnyájunknak jut hely, akik megkeresztelkedtünk. A szívszorító látomás: a valóság. Amikor megkereszteltek minket és átvettük keresztény személyazonossági igazolványunkat, névre szóló meghívást kaptunk: legyünk Jézus követői. Akár elfogadtuk ezt a meghívást, akár hallatlanba vettük. Krisztus, akihez tartozunk, állandó követésére ösztönöz. A keresztséggel gyökeres fordulat következett be életünkben. Szent Pál a Rómaiaknak írt levelében így próbálja kifejezni ezt a misztériumot: „Nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk, Jézus Krisztusra, halálára keresztelkedtünk meg? A keresztség által ugyanis vele együtt a halálba temetkeztünk . . . Meghaltunk Krisztussal" (Rám 6,3—4,8). A halál azonban nem vég, hanem a Jézus-követés első, elengedhetetlenül szükséges lépése. Az apostol másutt így ír a keresztény misztériumról: Tagjai leszünk Krisztus Titokzatos Testének (1Kor 12,13), Krisztus és a Lélek lepecsételt tulajdonává válunk (Ef 1,13—14), fokról fokra „ugyanazon képmássá változunk át az Ür Lelke által” (2Kor 3,18). Halálunk voltaképpen nem más, mint a Krisztusban való új életünk kezdete: A halálba temetkeztünk, hogy amint Krisztus az Atya dicsősége által föltámadt halottaiból, úgy mi is új életet éljünk .. . Hiszen tudjuk, hogy a régi ember bennünk azért feszíttetett keresztre vele együtt, hogy ne szolgáljunk többé a bűnnek. Ha tehát meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy Krisztussal együtt élni is fogunk. Ezért tekintsétek úgy magatokat, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek Jézus Krisztusban” (Róm 6,4.6.8.11.). Pál a halálból újjászületett és a Krisztus tagjaként új életet élő keresztény előtt felvillantja a végső perspektívát is: „Ha halálának hasonlósága által egybenőttünk vele, akkor löl támadásában is úgy leszünk” (Róm 6,5). Sőt, a bűntől megszabadulva és a Föltámadottal életközösségben levő keresztény, bizonyos értelemben, már fel is támadt: „Bár bűneink miatt holtak voltunk, (Isten) Krisztussal életre keltett minket. Kegyelemből üdvözültetek. (Isten) Krisztus Jézusban ugyanis föltámasztott minket” (Ef 2,5—6). Halál —. újjászületés — feltámadás: íme erre az életpályára állított mindnyájunkat a keresztség. Mivel egy a keresztség, lényegében egy a hivatás is: arra kaptunk meghívást, hogy saját életünk idő-tér keretei között újraéljük a húsvéti misztériumot, hogy „fokról fokra" Jézus képmásává változzunk” (2Kor 3,18). Az első Krisztus követők magától értetődőnek tartották ezt az általános meghívást. Bármilyen társadalmi osztályhoz tartoztak is, bármilyen volt is előéletük, bármilyen életállapotban éltek is, vállalták a keresztségükkor kapott meghívást: kövessék Jézust. Szabják életüket az Ő életéhez, ha kell, hagyjanak el mindent őérte, ha azt kívánja, a hit engedelmességével adják Érte életüket. A római birodalom cirkuszainak porondján ezrével végezték ki azokat a nőket, férfiakat, sőt gyermekeket, akiknek egyetlen bűnük volt: keresztények voltak, feltétel nélkül hittek „Jézus Krisztusban, Isten Egyszülött Fiában, aki értünk ember lett, kínhalált szenvedett, meghalt, eltemették —1 és harmadnapra föltámadt az írások szerint". Jézus követői Általa, Vele és Benne lángba, vérbe, vízbe, vadállatok fogai közé temetkeztek, mert hitték, hogy Vele együtt föl is támadnak. Az egyház kezdettől fogva szentként tekintett a vértanúkra. De érdekes módon Szent Pál ezzel a „szent” jelzővel szólítja meg az első közösségek híveit is. Megkereszteltnek és „megszenteltnek”, „szentnek" lenni az első keresztények számára egyet jelentett. „Pál ... a Krisztus Jézusban megszentelteknek, a meghívott szenteknek” (iKor 1,1); „Isten szeretteinek, a meghívott szenteknek, akik Rómában élnek” (Róm 1,7). Péter a meghívó Szent (Krisztus) nevében 137
