Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: "Miért maradok az egyházban?"
sokszor összekuszálódik. Ez a vízválasztó pedig nem az erőszak és a hatalom, nem is a csodák, de még a hit és a remény sem, hanem egyedül a szeretet. Szent Ágoston mondja erről az egész emberi történelmet és minden emberi életet krízisbe hozó végső kritériumról: „Isten fiai a gonoszság fiaitól csak a szeretetben különböznek.” Az egyház kezéből vett eukarisztiában mindnyájunkat ez a szeretet hoz krízisbe. Az eukarisztia ünneplésére mindig egy raffináltan szövevényes világból érkezem. Úgy jövök, hogy azért ez a világ itt van bennem, sejtjeimbe épülten, rostjaimba rakodva. Megszokott életritmust, hozzám nőtt életkeretet hagyok magam mögött, hogy Isten Jézus Krisztusban felragyogott szeretete felettem is ítéletet tartson, bennem is szétválasszon „lelket meg szellemet, ízet és velőt" (Zsid 4,12). Persze mindez nem egy elvonatkoztatott időfelettiségben történik, hanem a liturgia Isten szeretetét elrejtő képrendszerében. A fény és a világosság a kozmosz elemei, a kenyér és a bor az ember étele és itala. Olyan észrevétlen és semmit mondó elemek, hogy csak akkor figyelek föl rájuk, ha éppen hiányoznak. A liturgiában betöltött szerepük szintén észrevétlen, ugyanakkor nélkülözhetetlen. Az egyház szimbólumai Isten rejtőzően észrevétlen, ugyanakkor nélkülözhetetlen szeretetére emlékeztetve arra ösztönöznek, hogy mi is észrevétlen, ugyanakkor nélkülözhetetlen szeretettel legyünk jelen a világban. Arra a felismerésre juttatnak, hogy talán csak akkor vesznek észre minket, amikor egyszer már nem is leszünk. „Ha kitartunk, vele is fogunk uralkodni” (2Tim 2,11) Istennek a mienkét megelőző, rejtőző szeretete az egyház „kánon”-ja. Olyan eszménye, amelyet — mint naponként végzett önreflexiójából nagyon jól tudja — sohasem fog maradéktalanul megvalósítani. Zaróndokútján hol közelebb kerül hozzá, hol távolabb sodródik tőle. Mindaddig, amíg célba nem jut, mindaddig, amíg a földi egyház és a mennyei Jeruzsálem, az egyház közösségének és a szentek közösségének feszültsége fel nem oldódik Jézus Krisztus újraeljövetelében. A parúziáig azonban Krisztus halálát hirdetjük. Szóval: az igehirdetésben, amely nem akar másról tudni „csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről” (1Kor 2,2). Bölcsességével: a teológiában, amely ennek következtében csak a „kereszt teológiája" lehet és nem a „dicsőség teológiája". Tettével: az életben, amely azt jelenti az egyház számára, hogy a földi Jézussal azonosulva vállalnia kell a szenvedést és a halált. Ezt a szenvedést és halált vállaljuk tulajdonképpen akkor is, amikor fájdalmasan tapasztaljuk, hogy az egyház közössége és benne mi magunk mennyire mögötte maradunk annak, amit különben az eukarisztiában az egyház és a magunk élete számára felismerünk. Ebben a feszültségben vagyunk a legkönnyebben megkísérthetők. Mindnyájunkat megkörnyékezhet, sőt meg is környékez a profán élet hasznossági elve: szívesen vagyok az egyházban, ha odatartozásom ellenértékeként szolgáltat is valamit; szívesen résztveszek a szentmisén, ha jó igehirdetést hallok, ha eleven közösségre találok. Ha viszont egyenesen csapnivaló az igehirdetés és az istentiszteleten olyan alkalmi csoportosulásba csöppenek, amelynek tagjai mitsem akarnak tudni egymásról, akkor mi értelme van, hogy az egyházban maradjak? Hitem szerint van értelme, csak ez az értelem nem a lázasan kapkodó cselekvés szintjén mutatkozik be, hanem mélyebben. Mert ha annak ellenére is megmaradok az egyházban, hogy semmit sem kapok, tulajdonképpen nagyon sokat kapok: a hűséget. Azt kapom, hogy az egyházban, a házasságban, a családban, az emberek között nemcsak oda tudok menni, ahol adnak, hanem oda is, ahol úgy érzem, semmit sem nyújtanak. Azt kapom, hogy azonosulhatok azzal a Jézus Krisztussal, aki bűneink ellenére is hűséges volt a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Részesedhetem Jézus Krisztusnak abban a hűségében, amelyből egyedül fakadt mindnyájunkat megváltó szeretete. Közösséget vállalhatok szentekkel, mint Szent Benedek, vagy Szent Ferenc, akik nem a gőgös elkülönülést vállalták, hanem azt a kitartást, amely egyedül forrása minden jobbító szándéknak és szebbítő munkának. Vagy olyan ma is élő hittudósokkal, mint H. de Lubac, Y. Congar vagy K. Rahner, akiknek talán mindnyájunknál is nyomosabb okuk lett volna, hogy hátat fordítsanak egy olyan közösségnek, amely — volt időszak — gyanakvással kísérte munkájukat, de akik az eloldódás helyett a kötődést választották. Azután együttérezhettek a világon elszóródott számtalan testvéremmel, akik felbomlóban lévő házasságban, családban, emberi és egyházi közösségekben nem megosztanak, hanem összekötnek. Maur/ac-kal is válaszolhatnám, hogy miért maradok az egyházban, aki ezt írja: „Nem mondhatom, hogy a katolikus egyházat önmagáért szeretném. Ha nem hinném, hogy megkapta az örök élet igéit, egyáltalán nem csodálnám szervezetét és módszereit, történetének jó sok fejezetét utálatosnak találnám ... Számomra az a lényeges, hogy az egyház — részben éppen hibáin keresztül — sértetlenül megőrizte a kapott igazságokat. 10