Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 3. szám - OLVASÓINK ÍRJÁK - A közösségi lelkiségről. A közösségről, a helyi egyházak lelkiségéről
zettség magában foglalja a küldetésvállalást a körülöttünk élők hívására és a velük való életközösségre is. — Mindez nem valami elvont vágyakozásként jelentkezik, hanem konkrét környezetben: a családban, a munkahelyen, a helyi egyházban. —• Elvileg minden gondolkodó keresztény ember eljuthat erre a felismerésre, de mihelyt az adott helyen tenni próbál, azt kell tapasztalnia, hogy még ott is ahol vannak ilyen próbálkozások —• gyermekcipőben jár a közös élet. (Nagyon sok helyen pedig egyáltalán nincs is.) így volt ez a mi esetünkben is. Évekkel ezelőtt az egyik budapesti templomban — ahol csírájában sok lehetőség volt (fiatal emberek, magvas beszédek, bensőséges liturgia stb.) ahhoz, hogy valódi-valóságos közösség alakulhasson ki — ún. segítés-akciót kezdeményeztünk annak a felismerésnek nyomán, hogy kevés az előbb felsorolt, az egyéni hitet valóban mélyen erősítő tényezők megléte, hogy az együttéléshez kölcsönös egymás felé irányuló tettekre van szükség. A rászorulók, különösképpen a nagy nehézséggel induló fiatalok támogatására indított szerény gyűjtőakciónkat — amint azt az évenkénti, a templomban felolvasott buzdító leveleinkben mindig hangsúlyoztuk — csak kezdetnek szántuk, az egymás felé fordulás első életjelének. Akkor úgy éreztük, mintha valóban elindult volna valami a megvalósulás irányába, az igazi közösség kialakítása felé és mintha valóban meg lett volna erre a lehetőség is és a készség is a lelkekben. Magunk is meglepődtünk a kis összegekből összegyűlt évi 20 000 forint eredményen. Bár a legjobb kezekre bíztuk, mégis keletkeztek az elosztással kapcsolatosan aggályaink, melyek összefüggtek azzal a tapasztalatunkkal, hogy a meglehetősen sok (pár száz) ember kevéssé vagy egyáltalán nem ismeri az odajárókat és körülményeiket. Márpedig mind az anyagiakban, mind az (eredeti célunk szerinti) lelkiekben való segítésre akkor kapunk és adunk lehetőséget, ha megismerjük egymást. Csak ezáltal jöhet létre a szolgálat útja, mert hogyan is jöhetne ahhoz egy idegen, hogy bármit kérien, és hogyan is fogadhatnánk el tőle bármit. A pap lehetőség hiányában sokszor nem tud segíteni, aki viszont tudna is, szeretne is, talán éppen jelen van, de mindenki számára rejtetten. Minden emberi kapcsolatnak, közös tevékenységnek alapvető feltétele ugyan áz egymás ismerete, mégis ilyen irányban sajnos kevés előrelépés történt nálunk is. Nálunk, ahol sokan nemcsak üres frázisként emlegetik a testvér, a család, az otthon szavakat, hanem „szemmel láthatóan” már otthon is vannak. Lehetnek is, mert mindegyikük számára volt legalább egy valaki, aki észrevette, aki köszönti, aki érdeklődésével kíséri és keresi, ha hiányzik. Mégis vannak — és ők vannak többen (fiatalok is, idősebbek is) — akik évek óta hűségesen jönnek, de csak szívükben lehetnek tagjai a közösségnek, mert soha nem hívta, soha nem köszöntötte, soha nem beszélgetett velük senki. Magányosan hagyják el hétről hétre a templomot. Közénk járnak, nem „zavarnak", csöndesek, türelmesek, imádkozok. (Mennyire vágyódhatnak a melegségre, ha mégis eljönnek annak reményében, hogy végre befogad iák őket is.) — Megelégszünk azal, hogy látjuk őket, hogy mindig az Istenre hivatkozunk nekik ott is, ahol az embernek kellene könnyeket letörölnie, kezét nyújtania? Nagyon meg kellene becsülnünk azokat, akik hűségesek, kifejezve ezzel nemcsak az Istenhez, hanem az emberekhez (konkrét valakikhez) va|ó ragaszkodásukat is. — Hogyan hihetné el bármelyikük is „az Istennek szüksége van az emberre” megállapításunkat, ha minduntalan tapasztalnia kell, hogy nekünk nincs rá szükségünk. — Nálunk is úgy van, mint sok helyen. Az ismerősök hamar megtalálják egymást, és nem veszik észre azokat, akik társtalanok, magányosok, akik közelednének. Ahhoz, hogy együtt élhessünk, nem elég a szentmisében való lelki találkozás, nem elég a lelkiatyával való egy-egy beszélgetés sem, folyamatos és személyes egymásközti kapcsolatokra lenne szükség. Nem lehetne-e a „véletlenszerű”, így nagyon lassú ismerkedési folyamatot — amely évek hosszú során egyeseknél már a köszönésnél tart — kicsit meggyorsítani? Ez a feladat viszont — mint mindenütt — azé, aki otthon van, aki mindenkit ismer, akinek módjában áll az ismeretlenek között közvetíteni; senkire át nem ruházhatóan a házigazdáé, jelen esetben a papé, és azoké, akiket segítőtársainak már elfogadott. Mostani kérésünk elsősorban ezeknek szól: ismerjék meg az embereket, mérjék fel, kik szorulnak segítségre, gondozásra és kik azok, akik ebben segíthetnek. Ne késlekedjenek sokáig. Előénekeseink, felolvasóink már vannak, de ha minél előbb kialakul irányításuk nyomán a további munkamegosztás — természetesen a hívek egyre aktívabb közreműködésével —, annál hamarabb indulunk el a valóságos közösséggé alakulás irányába. A pap számos lelkipásztori munkában (melyeket képtelen ellátni) támaszkodhatna a ma is mindenütt fellelhető tenni vágyókra. így például a gyermekek, a fiatalok nevelésében, az öregek, a lelki sérültek gondozásában igénybe vehetné segítségüket. Ne küldjük más területre azokat, akikre az egyháznak égetően szüksége van. A keresztény név egyet kellene jelentsen az élő szeretettel, de sokszor egy-egy világi munka- vagy lakóhelyi közösségben, egy-egy klubban vagy szakkörben jobban megnyilvánul, mint az Isten gyermekei között. — A szemléletváltozásra nem általánosságban, hanem minden helyi egyházközségben szükség van, ahol együtt szeretnének élni az arra vágyók. Amíg egy közösség igazán 135
