Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Koroncz László: A bérmálkozók életkora
egy fejlődési folyamatot vagy felkészülést, hanem alkalmasnak talál arra, hogy „a hit megvonásával, és a hit szerinti élettel" a nyilvánosság elé lépjünk, és ehhez ad isteni erőt. Ha már a kegyelmi megszületéshez is kívánatos, és egyszer okvetlen szükségessé válik a személyes és szabad döntés Krisztus mellett, akkor erre a szabad döntésre méginkább szükség van a „lámpatartóra állított és világító" keresztény élet vállalásához. Illuzórikus tehát a „gyereket megbérmálfaín/'", ahogyan még ez az esetek zömében, gyakorlatban van. Ennek a műveltető igének rossz hangzását még csak fokozza, ha önző, vagy felületes szándék bújik meg mögötte: ha az ajándékért vagy csupán a szülői lelkiismeret olcsó megnyugtatására történik az egész, „ezen is túl vagyok" jeligével. Ne csodálkozzunk, hogy az ilyen indítékkal megbérmált gyermekek már a következő héten lelépnek a vallásos élet színpadáról. A szülő pedig nagy látszat-sajnálkozással kijelenti: én már nem tudok neki parancsolni, nem tudom küldeni templomba, hittanra. Ahhoz tehát, hogy a bérmálás szentsége a keresztény nagykorúság elindítója lehessen, a bérmálkozónak saját akaratából kell a szentséget felvennie. Tehát olyan életkorban, amikor én-je a kibontakozás első lépéseit megtette; kiszabadult a lelki presszió alól, és nem a szülői akarat iránti feltétlen engedelmességgel, hanem önkéntes elhatározással áll a bérmáló püspök elé. Ha kívánatosnak tartjuk, hogy felnőtt híveink nagykorú keresztény életet éljenek, akkor az erre való elkötelezésnek is nagykorú döntésnek kell lennie. El lehetne ezt képzelni 10—12 éves gyermeknél, aki még a tilalmak és parancsok prekonvencionális erkölcsi korszakában él? — 3. A bérmálás az apostolkodás és egyetemes papság szentsége. — Erre a küldetésre már a keresztség eljegyzi az embert, de mint P. Franzen írja: „A bérmálás befejezi a kereszt- ségi felavatást a hívek királyi papságára,,.9 A 2, Vatikánum az Egyházról szóló konstitució- ban ugyanennek ad kifejezést: „A világiak apostoli tevékenysége részesedés magának az egyháznak üdvözítő küldetésében. Az apostolkodásra maga az Úr rendeli őket a kereszt- séggel és a bérmálással" (33.§.). „A Krisztusnak elkötelezett és a Szentlélek által felkent világiak fönséges hivatást és készséget kapnak arra, hogy egyre gazdagabban teremjék a Lélek gyümölcseit. Kivétel nélkül közre kell működniök Isten országának terjesztésében és gyarapításában. A világiak tehát komolyan lássanak hozzá a kinyilatkoztatott igazság mélyebb megismeréséhez, és állhatatosan kérjék Istentől a bölcsesség ajándékát" (34, 35.§.). Ezeknek a szavaknak megrendítő időszerűségét szinte nap mint nap látjuk, és az az érzésünk, hogy az apostoli hivatás zöme rászakad a világiak vállára. Ök ezt sokszor eredményesebben gyakorolják, mint a hivatásos papság. Vajon egy ilyen apostoli feladatra vállalkozhat-e valaki kellő öntudat és felkészülés nélkül? A zsinat a kinyilatkoztatott igazság mélyebb megismerését sürgeti. A kinyilatkoztatás végső hordozója Jézus Krisztus. A bérmálkozó lelkében tehát egy hiteles Krisztus-képet kell megrajzolni. Ez sohasem alakulhat ki, ha hitoktatásunk megmarad mese-szinten, és tantárgyi minőségben. A bérmálásra való felkészülésnek el kell jutnia a keresztény életre való öntudatos ráállásig. Feltétele ennek nemcsak a kinyilatkoztatás mélyebb megismerésére alkalmas életkor, hanem a bérmálkozók lelki életével való egyedi foglalkozás. Ez nagyobb bérmálási csoportok előkészítésénél semmiképpen sem fér bele abba a heti egy órába, amit esetleg egy éven keresztül a templomi hitoktatás keretében, a kinyilatkoztatás összefoglalását tartalmazó anyag átadására fordíthatunk. A komolyabb előkészítéshez kétféleképpen találunk módot: részben a felkészülés idejét kell tágítanunk, részben a csoportlétszámot csökkenteni. Mindkettőhöz közelebb vezet, ha a bérmálási életkort a nálunk még megvalósítható szélső határig emelnénk, és 14 éves korban állapítanánk meg. Ezzel talán megközelíthetjük azt a feltételt, amely nélkül a bérmálás nem érheti el igazi rendeltetését, hogy: A keresztséget öntudatos döntéssel befejező, és az apostoli küldetésre elindító nagykorúság szentsége legyen. A gyakorlati megvalósítás Két gyakorlati nehézséget kell itt elhárítanunk: Egyik a bérmálkozó oldaláról támadhat. Túl nagynak érzi — esetleg a szülő — az előkészület áldozatát, és nem vállalkozik rá. Aki így lemarad, az a bérmálás után is lemarad a vallásgyakorlásról. Most még van annyi előny belőle, hogy több időt és energiát tudunk fordítani azokra, akik megmaradnak. — Pár évvel ezelőtt egy Balaton-menti templom ajtaján megütközve olvasták papok és hívek: „Őszszel bérmálás lesz templomunkban. A bérmálás nem szükséges az üdvösségre, aki mégis bérmáltatni akarja gyermekét, az jelentse be a plébániára.” — Meghökkentőnek tűnt a lelkipásztor „buzgósága”, de dogmatikailag igaza volt. Pasztorális szempontból pedig a két rossz közül a jobbikat választotta. Tudta, hogy az adott körülmények között — a saját képességeit és a szülők közönyét figyelembe véve — a felkészítés lehetetlen; így a bérmálásnak semmi értelme nincs. 122
