Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - KÖRKÉP - Hegyi Béla: Tudunk-e még szeretni?
TUDUNK-E MÉG SZERETNI? Nemcsak az értelemnek, a szívnek is megvannak a maga követelései. Az emberiség legjobbjai mindig elsősorban a tudás kiterjesztésére, mélységeinek és magasságainak meghódítására törekedtek. Történelmileg és társadalmilag a mind nagyobb tudás bizonyult célravezetőnek, az előrehaladás egyetlen biztos zálogának. Az ész uralmától vártuk a meaváitást is, a megszentelődést is. Végül eljutottunk odáig, hogy a szív panaszait kevésre becsüljük. Ütünk során a lélek hangjai hol erősödtek, hol halkultak, mikor mennyire engedtük hallatni szavát. Most pedig, noha egyre feljebb hágunk az elme lépcsőfokain, egyre szélesedik a látóhatárunk —, ezzel azonos mértékben nő a hiányérzetünk is. Lassan-lassan kiderül, hogy bármilyen hasznosak és nélkülözhetetlenek is az ész teljesítményei, a szív követelményei el nem hanyagolhatok. Minél több siker kíséri technikai és tudományos kutatásainkat, annál éhe- sebb lesz az ember a szeretetre. Azt a természetes törekvést a megismerésre, melyet egyformán hajtott a kíváncsiság és a szükség, napjainkban egy másfajta szükség kezdi ki: A növekvő szeretet-inség, a sürgető vágy emberi kapcsolatok emberi teremtésére. Az „emberit" kell hangsúlyoznunk, mert a kapcsolatok teremtésének egyéb útja-módja csak pótlék, mesterséges eledel egészséges szervezetnek, leplezett machináció önmagunk becsapására. Az ember csak saját maga élő-eleven, személyes mivoltában képes az életet megosztani és a szeretetet továbbadni. Napjainkban azonban szokássá vált — akár mert kapni, akár mert adni akar az ember — a szeretet közvetítő rendszerek útján történő, másodlagos megélése. Az egyik ilyen bálványként használt eszköz lehet a művészet, melybe nem csak lelki - ismeretfurdalásainkat fojthatjuk bele, nemcsak rossz ösztöneink kitöréseit vezethetjük le, hanem mások sorsával áttételesen azonosulva, a szeretetlenség és a szeretet, a bűn és megtisztulás lelki fázisait is élményszerűen feldolgozhatjuk. Ez az emócionalizmus az életünkben nélkülözött, de művi úton megszerzett érzelmek hajszolása a katarzis képletét nyújtja anélkül, hogy személyes tanulságokkal látna el. Magunk életére azonban mégsem húzhatjuk rá a művész életét, egy-egy alkotás megszenvedett következtetéseit, tragikus vagy derűs színeit nem másolhatjuk át saját életünk vásznára. A művészet nem recepteket oszt, hanem hol do- kumentáris nyíltságai, hol látomásos rejtjelzéssel azt ábrázolja, amire éppen a gyógymódot keresi. Az ember érzelemigényét átmenetileg ugyan kielégítheti, de végleg nem csillapíthatja. Az ember szeretetszükségletének másik elégtelen eszköze a szexualitás, amely a maga tárgyiasult formájában több-kevesebb boldogságot támaszt azoknak, akik hozzá menekülnek. De mivel nem igazi szereteten alapszik, hanem pusztán a test örömein, hamar jön a csömör, a kiábrándulás. Sok házasságkötés alapul a másik fél —■ általában a nők — birtoklásának vágyán, a szerelem olyan értelmezésén, amely a nemi élet gátlástalan megvalósítását jelenti a házasságban, a partnerek lelki-szellemi kapcsolata nélkül. A szexualitásra épülő házasság törvényszerűen vezet a váláshoz. Az eldologiasodott nemiség a percek mámorának múltával többnyire kiégettséget hagy maga után, önmagunk értéktelenségének tudatára ébreszt, de izgalmaitól mégse szabadulhatunk, ha szeretetünket nem tudjuk rendeltetésszerűen megélni. Ha nem a szívünkkel közeledünk, nem a partner iránti megbecsüléssel és gyöngédséggel próbáljuk feltárni önmagunkat, ha nem a megértés diktálja vonzalmunkat, nem a kölcsönös kiegészülés, hanem a másik kihasználása és szolgai alkalmaztatása, akkor az önátadás szépsége helyett csupán az önzésünknek, érzékeink sürgetésének engedünk. Az alkohol éppen olyan pótszer, mint a szexualitás. A magányosságban társ, a boldogtalanságban vigasz, a reményvesztettségben illúziók táplálója. Mivel az alkoholizmus is mint minden más lelki mankó, amely ideiglenes biztonságot és beteljesülést szuggerál, mindenekelőtt az ember rossz közérzetét váltja át elviselhetővé, azért először a rossz emberi közérzetet kellene orvosolni. A környezeti ártalmakat, amelyek szükségképpen válnak lelki ártalmakká, kell csökkentenünk, azaz olyan emberi viszonyokat teremtenünk, amelyek mindenfajta emberi tevékenységnek nem gátió vagy akadályozó, hanem szabályozó és aktivizáló teret biztosítanak. Nem véletlen, hogy ritkán hallunk az elvonókúrák végleges és teljes sikeréről, ha csak a szervezet gyógyítását, „renoválását” tartják feladatnak. A társasviszonyokat, az együttélés normális rendszerét kell visszaállítani vagy megteremteni ahhoz, hogy az alkoholista megújíthassa emberi kapcsolatait, újakra tegyen szert, beilleszkedhessen közösségébe, tehát gyógyulása egész személyiségére kiterjedjen. AZ ELHAGYATOTTSAG IDEJE? — És akkor megkérdezi az ember: mi történik vele? Miért, hogy érthetetlen árnyak és jelenségek bukkannak föl életében? Miért van egyedül, ha szeretetre vágyik —, és szeretete miért hűl ki viszonzatlanul. Ügy véli, az el hagyatottság vár reá, a társadalom sem törődik vele és Isten is elfordul tőle, a vak szerencsére bízza. Jó néhány diagnózis állapította meg eddig, hogy a modern ember „tudományosan képzett racionális és nagykorú lény" —, többek között Bultmann és Bonhoeffer szerint is —, de a mindennapok 107
