Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 2. szám - KÖRKÉP - Hegyi Béla: Tudunk-e még szeretni?

embere megtévesztőnek, illetve féligazságnak tekinti a kijelentést. Azt tapasztalja, hogy a racionális embernek nincs mély kapcsolata a valósággal, még kevésbé van embertársaival, akik őszinte vonzalomra, szeretetre éheznek. A tudás állandó kínálatával, az ismeretek ada­golásával könnyen befolyásolhatóvá — bármennyire paradoxnak tűnik —, hiszékennyé, ba­bonássá válik minden iránt, amiben „tudományos” feltevést, „egzakt” bizonyítást szimatol. De a tudománynak még nincs válasza arra, hogyan érdemes élnie — nincs válasza a lé­lek protestálására, a hite gondjára. — A mai ember, ha tartósan kiüresített lelkiállapotba jut, kétségbeesésében az élvezetekbe, a percek szenzációiba kapaszkodik. Elveszti türelmét, nemcsak mások, hanem önmaga iránt is, már nincs elég ereje sorsának türelmes, kiegyen­súlyozott alakításához, szeretetének kihordásához. Az evangéliumi béke nem tapad meg lel­kében, a kegyelem hívására nincs felkészülve, érkezésére nincs berendezkedve. Az Erosz és Thanatosz örvényeiben hányódik. Az öngyilkosság sem váltja meg, amely épp olyan téve­désnek minősül, mint az ilyen ember egész élete és mégsem tud mást csinálni, mert min­dent felélt — feléli önmagát is. Kari Rahnernek igaza van, hogy a kereszténység most kezd esélyes lenni. Most lett ez a világ, ez a történelem olyanná, hogy az ember fejét és szívét szabaddá tehetné Isten és a szeretet szolgálatára, minthogy egyre több az ideje, dolgoznak helyette a gépek, gondol­kodnak a komputerek. Fel kellene tehát ismernie, hogy Istent nem cserélheti föl a világgal, a szereteted pedig a tudománnyal. Új megszentelődésre érett és ez az új megszentelődés csak a szeretet hullámain viheti célba. Korunk közömbösödésével egyre határozottabban az az ember benyomása, hogy nem is ő maga, hanem a világ felelős egyéni helyzetéért. így saját elhagyatottságát a világra vo­natkoztatja és a kapott vagy adott szeretetlenségért a történelmet, a társadalmat, a koz­moszt okolja. A világ pedig elveszítette Lélek-inspiráltságát, kontaktusát az Istennel, ezért a hit próbája többé már nem a szószerinti, a tételes vallás, hanem az elprédált szeretet meg­mentése, a krisztusi magatartás gyakorlása. Az ember elhagyatottságában a világ értékeinek gyarapítása csak akkor javíthat emberségünkön, ha azt nem a saját diagnózisunkkal iga­zoljuk, hanem Isten szavát alkalmazzuk életünkre, szeretetparancsait napról napra aktuali­záljuk. Ha azt valljuk, hogy nemcsak mi haladunk Isten országa felé, hanem Isten országa is közelít hozzánk — ha Isten országa erőnek erejével betör korunkba, cselekvéseink rend­szerébe. De még nincs elég időnk és türelmünk felfedezni és meghallgatni Őt. Mindig csak késleltetjük a Vele való találkozást, mert ma is előbb csodákat, látványos megjelenéseket, mágikus rögtönzéseket várnánk Tőle. Kinőttünk ugyan a mítosz világából, de nem léptünk be a hit valóságába. Hiába minősítették tehát az embert könnyelműen „nagykorúnak”, mé­gis, mintha életén, sorsán nem fogott volna az evangélium olyan mélységben, hogy meg­óvta volna a tékozló magatartástól. Szeretetét ugyanis, minden hatalma és hódítása ellenére elpazarolta saját gőgjének és önzésének növelésére. így a modern embernek sejtelme sem lehet az ótestamentumi figyelmeztetésekről, a pró­fétái- üzenet-közvetítéseiről, „Isten hallásáról". Megszokta már azt is, hogy az egyház sze- retetről prédikál, feltételezi a magvas hitet, de kevés példával szolgál hívőknek és nem hí­vőknek. Keresztény szeretetünk olykor azért olyan papirosízű, szabályzatjellegű, mert nem Krisztus hatja át, nem a megélt szeretet lényegíti át tetteinket, hanem valami óvatos megfon­tolás, eredendő bizonytalanság és félelem esetleges következményektől. A szeretet mintha nem vált volna vérré bennünk, nem mossa át egész életünket. Különben nem vetnék sze­münkre, hogy szeretetünk gyönge, nemegyszer hatástalan, személyválogató, kisszerű, sőt szá­mító is. Az elprédikált szeretet és az elcsépelt, alig megvalósított szeretet-tanácsok untig ismételgetése éppen azt a nagy erőt gyöngíti bennünk, amit Istenre kellene koncentrálnunk. Az ember-akcentusú egyház sem állhat hivatása magaslatán, ha nem az Isten felől nézi az emberek dolgát, ha mindig az antropocentrikus válsággal törődik, holott híveinek szeretet- töltekezésével, emberségének igazi ismérveivel kellene foglalkoznia. Az ember szeretete eredetileg transzcendens kötésű, de ezek a transzcendens kötések könnyen megsérülnek, ha a keresztények nem tudnak olyanok lenni, amint azt Jézus elvárja tőlük. Nem a hitetlenek tartják távol Istent az emberektől, hanem a keresztények kereszténytelensége. Isten léte mindenkire vonatkozik, akár hiszik, akár tagadják Őt, mint ahogy a szeretet is kivétel nélkül mindnyájunkra vonatkozik. A SZERETET VISSZATÉRÉSE. — Isten beleírta magát az életünkbe, — üzenetekkel, jelekkel, változásokkal közli nevét. De nem figyelünk szavára, csak a magunk alkotta törvényekre és a gigantikus vállalkozásokra. Isten nélkül pedig nincs szeretet. Ha szeretetet akarunk, csak az Ő szeretetének kapuján át jutunk hozzá. Ha mi diszharmóniát képviselünk, Isten a har­mónia. Ha Ő a harmónia, nekünk magunknak is harmóniává kell lennünk. A szeretet a lé­lek szenvedélye, a szeretet-vággyal angyal üzen, az emberben lakozó. A szeretet terhes örö- « műnk, mert áldozatok, önmagunkról való megfeledkezés, megbocsájtás és önuralom nélkül 108

Next

/
Oldalképek
Tartalom