Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - FÓRUM - Kipke Tamás: Az önpusztítás folyamata és a lelki gondozás
Ügy is mondhatjuk, hogy a beszűkülés lelkiállapotában az élethez való viszony lazul meg: egyre érdektelenebb lesz saját sorsa iránt és egyre inkább elszigetelődik a közösségtől, a társadalom életétől. A preszuicidális szindróma tünettanának leírása során Ringel szól továbbá a saját személy ellen forduló agresszióról és az öngyilkossági fantáziákról is: ezek többnyire a beszűkülés már előrehaladottabb stádiumaiban jelentkeznek, nyilvánvalóan jelzik az öngyilkosság-veszélyt — kiáltanak a szakszerű pszichiátriai segítség után. Az egyházak lelkigondozói tevékenységének a fentebb vázlatosan ismertetett beszűkülési folyamat minél korábbi stádiumában történő felismerésében volna életfontosságú szerepe. A lelkipásztor leggyakrabban a gyóntatószékben és személyes beszélgetésekben találkozik hivei lelki problémáival. Nyilvánvaló, hogy csak hosszabb, viszonylag gyakori és mély beszélgetések során kerülnek felszínre az egyén igazi gondjai, tárulnak fel a rossz irányú belső változások, a sürgős segítséget igénylő veszélyhelyzetek. Csak az ilyen jellegű kommunikációk esetében beszélhetünk valóban lelki gondozásról — gondoljuk meg: potenciálisan mindannyian veszélyeztetettek vagyunk. A hívek és a pap igazi lelki gondozást célzó kapcsolatának kialakulásához elégtelen az évi egyszeri gyónás. S ugyanígy a íáradt-szórakozott gyóntatói rutinmunka, valamint a merőben eltérő erkölcsi értelmezések gyóntatószékbeni összecsapásai gyónó és gyóntató között (mert ez sem ritka!). A megújuló bűnbánati rend, érzésünk szerint, lehetőséget jelenthet a gyóntatás sablonossá vált gyakorlatának valódi lelki gondozássá történő fejlesztésére — s ezzel párhuzamosan szentségjellegének hang- súlyozására is. „Empátia" — mindinkább kulcsszava lesz ez a fogalom a pszichoterápiának, a lelki gondozásnak és nevelésnek. „Azt a képességet és pszichológiai folyamatot jelenti, hogy az egyik ember beleéli magát a másik érzelmi állapotába, és e beleélésen át képes azt a szokásosnál mélyrehatóbban, pontosabban megérteni” (Buda Béla: Az empátia jelentősége és jelensége a pszichoterápiában — Magyar Pszichológiai Szemle, 1976/2.). Erre a fajta megértésre volna szükség tulajdonképpen minden emberi kapcsolatban — de legalább a lelki gondozásban: történjék bár orvosi rendelőben vagy a gyóntatóhelyiségben. Az empátia fejleszthető és mindenkor fejlesztendő képességnek alapja a személyes odafordulás a másikhoz, a türelmes figyelem. Aki így tud valakit meghallgatni, az eléri, hogy embertársa megnyilik, beszélni kezd: szavai, gesztusai, mimikája, egész viselkedése mind „üzenet" lesz belső világáról. Ezekből a nem csak szóban közvetített „üzenetek"-ből kihallható az is, amiről éppen nem akar beszélni a másik. Az empátiás figyelem feltételezi s ugyanakkor elő is segíti a legkülönfélébb emberi magatartások, pszichés tartalmak megértését, fenntartás nélküli elfogadását, az ítélkezésről való lemondást. Az empátizáló „nem kívülről szemléli a másik embert, hanem megpróbálja magában felidézni annak érzelmi állapotát, késztetéseit, célját és attitűdjét..." (Budai B. i. m.). Ugyanakkor az ő személyisége és realitás- érzéke is részt vesz a folyamatban, de egészen másként, mint a szokványos megértés esetében. Az ilyen érintkezési formák gyönyörű modelljeit láthatjuk Jézus magatartásában. Figyeljük csak az evangéliumi eseményeket ebből a szempontból: miként közeledett Jézus a házasságtörő nőhöz, vagy Zakeushoz, a kivetett vámoshoz, hogyan fogadta Magdolna bűn- bánatát, vagy a szolgájáért aggódó százados könyörgését... Az empátiás képességgel bíró lelkipásztor hamar fölismerheti a különféle lelki zavarok nyomait, a személyiség veszélyes beszűkülésének jeleit. Az önpusztító folyamat lefolyásának és a hozzá forduló embernek ismeretében aligha követ el oi/an hibát, hogy az öngyilkos- sági késztetésekkel vívódó személyiségnek (akinek értékvilága erősen beszűkült!) az általánosságok szintjén vallásos értékeket, kötelességeket emleget vagy netán elutasító magatartást tanúsít vele szemben. Sokkal inkább személyes, mély kapcsolat kialakítására törekszik, hogy érezze a hozzá forduló ember: rá számíthat. Mindenkor a bajba jutott életéből, helyzetéből kiindulva próbál segítségére lenni: vigasztaló, bátorító szavakkal, tanáccsal vagy valami konkrét tevékeny segítséggel. Szükség esetén pedig szakorvoshoz küldi: egyáltalán — saját felelősségét érezve — igyekszik „szervezni” a veszélybe került ember megmentését. A magára hagyott rendszer a rendezetlenség állapotába süllyed vissza — ez a fizika világából való törvény a tapasztalat szerint érvényes az emberi pszichikumra, a lelki élet egészére is. Ennek szem előtt tartásával arra kellene törekedni, hogy az alkalomszerű, felszínes, sablonos gyónásokat és beszélgetéseket minél inkább váltsák fel a rendszeres, mély lelki beszélgetések (gyónásban és azon kívül egyaránt). A hívek részéről erre megvan az igény, ha ez nem is tudatosult még sokukban. Az egyház (illetve az egyházak) által végzett-végzendő lelki gondozás persze nem kifejezetten öngyilkosság-megelőzés, vagy mentálhigiénés szolgáltatás — ezeknél bizonyos értelemben sokkol több kell, hogy legyen. De ennek a „több"-nek, isteni rendeltetésének csak úgy tud igazán megfelelni, ha állhatatosan gondozza az embert, aki rábízatott. Türelmes figyelemmel fordul felé és a segítségére van. Bölcsen, a leghatékonyabb módon1 szakorvosi terápiára irányítva; okos emberi szóval; — bűnei alól feloldozva. Kipke Tamás 93
