Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - FÓRUM - Kipke Tamás: Az önpusztítás folyamata és a lelki gondozás
FÓRUM AZ ÖNPUSZTÍTÁS FOLYAMATA ÉS A LELKI GONDOZÁS — lelkipásztori feladatok az öngyilkosság leküzdésében — Felkérjük Olvasóinkat, mindenek előtt a lelkipásztori munkában működőket, hogy az alábbiakban közölt íráshoz — tekintettel annak egzisztenciális és társadalmi súlyára — saját tapasztalataik alapján szóljanak hozzá. szerk. Az öngyilkosság és megelőzhetőségének sajnálatos aktuális kérdései újra és újra felszínre kerülnek a magyar sajtóban. A téma avatott szakértője, dr. Buda Béla pszichiáter a Vigíliának adott interjúban (1977/10.) hangsúlyozta az egyházak lehetőségeit (s bár kimondatlanul: felelősségét) a probléma leküzdésében. Személyes beszélgetésekben több orvos és pszichológus is élesen vetette fel a kérdést: miért nem tesznek többet az egyházak ebben az ember-mentő, lélek-mentő küzdelemben? „Vegyék már észre, mennyien szorulnának lelki segítségre!” — mondta indulatosan egyikük. „Gyakorolják hatékonyabban az irgalmasság cselekedeteit!" „Adjanak reményt!" — Csupa felszólítás. Az általánosságok szintjén nagyjából sejtjük talán mit is kellene tennünk. De hogy konkrétan, mit, és hogyan — ezt sajnos, kevesen. Ebben az életfontosságú segítségnyújtásban azonban mindenkire szükség volna. „Itt van a kezemben x darab tabletta. Elegem van mindenből. Tud-e nekem még valamit mondani?!” Pszichiáter ismerősöm mesélte, hogy egy ismeretlen női hang hivta telefonon ezekkel a szavakkal. Hosszú, küzdelmes párbeszéd folyt köztük. Az orvost teljesen kimerítette, nem tudott visszaemlékezni, mit is mondott halálraszánt hívójának — amivel végül is megmentette (s utána persze hosszú ideig kezelte még . . .). — Ilyen éles krízishelyzetben a leggyakorlottabb pszichiáterek, pszichológusok is szinte a véletlenre vannak utalva. Ezért nem szűnnek meg hangsúlyozni: sokkal előbb kell beavatkozni! Az öngyilkosság ugyanis (az esetek döntő többségében!) egy önpusztító tendenciájú lélektani folyamat tragikus lezárulása. Az jut csak el idáig, akinél e folyamatba senki nem tudott eredményesen beavatkozni. Az öngyilkosság kérdéseivel foglalkozó szakemberek szinte egyöntetűen állítják, hogy ez az önpusztító folyamat már korai stádiumában — némi pszichológiai kultúráltsággal — felismerhető. E kritikus tüneteket orvosok, pszichológusok tanulmányozzák világszerte. Igen alapos összefoglalást nyújt az öngyilkosság előtti tünetcsoportról Erwin Ringel bécsi pszichiáter „A preszuicidális szindróma tünettana" című tanulmányában (Id. A deviáns viselkedés szociológiája — Gondolat Kiadó, 1974.). A tünetcsoport legfontosabb összetevője — Ringel szerint — a beszűkülés. Ebben a lelki- állapotban csökkenni kezd az emberben az élete és jövője iránti érdeklődés; szinte minden és mindenki által akadályoztatva érzi magát, lehetőségeinek szűkülését éli át. A segítség szempontjából másodlagos, hogy külső (sorscsapás stb.) vagy belső (az illető viselkedése) okok váltják-e ki ezt a beszűkülést. Az is másodlagos kérdés, hogy valóban szűkülnek-e a cselekvési- és életlehetőségei vagy csak az illető érzi így: ha ugyanis ezt érzi és átéli, számára máris valóság ez a beszűkülés. E „szituatív beszűkülés”-sel együtt jár a személyiség dinamikájának egyirányúvá válása. Fokozatosan uniformizálódik a viselkedése, egyre egy- oldalúbbá lesz a gondolkodás: az események magyarázata és megítélése mindinkább negatív kicsengést kap. Ezek a kényszerűen visszatérő gondolatok és érzelmek idővel úgy eluralkodhatnak az egyénen, hogy egymaga képtelen lesz kiszabadulni ebből az érzelmi állapotból, gondolatkörből. A beszűkülés további veszélyes tünete az emberi kapcsolatok elsorvadása, lényegtelenné, jellegtelenné válása. Elmagányosodva a személyiség gyakran mór csupán egyetlen valakire figyel — legyen az házastársa, gyermeke, szülője, orvosa, barátja vagy lelkivezetője —, ettől a személytől vár minden szeretetet, megértést és segítséget. Ennek az embernek pillanatnyi viselkedése szinte létének a feltétele lesz. A beszűkülés folyamatában megbomlik az ember és az értékek, normák közötti viszony is: a korábban fontosnak tartott dolgok egyre jelentéktelenebbé válnak, s az érzelmi élet és a gondolat- világ elsivárosodása miatt az ember elveszíti fogékonyságát az újabb, az esetleg elébe tárt jelentősebb értékek iránt is. 92
