Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Balikó Zoltán: A lelkész hitbenjáró ember
TEOLÓGIAI-LELKI PÁSZTORI JEGYZETEK A LELKÉSZ HITBENJÁRÓ EMBER* A megadott téma valószínű félreértéseit kell először szétoszlatni. Nyilvánvalóan a hitnek nem köznapi fogalmáról van szó. Hiszen mindenki hitben jár. Valamiben vagy valakiben mindenki hisz. Eszmében vagy önmagában, a pénz korlátlan hatalmában vagy gyermekei majdani viszontszolgálatában, szerencsében vagy a végzetben. Tulajdonképpen nincs olyan ember, aki ne „járna hitben”. Néha megriadtunk gyülekezeti tagjaink egyike-másika elszólásán. Vannak rendszeres templomlátogatók, akik Jakab 2,19 szerint „ördögi” szinten hisznek csupán. Ha a lelkek megkülönböztetésének karizmájával elemeznénk a körülöttünk élők hitét, iszonyú eredményre jutnánk. Lutheránus templomainkban hány jó „katholikus” ül, aki cselekedeteire-teljesítményére alapozza reménységét, hány „zsidó”, akit idegesít a „jé- zusi" igehirdetés s visszakívánja a régi egyházi szónokokat, akik még tudtak prédikálni, hány „arab”, aki hirdeti is, hogy mindenkinek sorsa meg van írva s azzal szemben nincsen apelláta, de akad bőven az úrvacsorái oltár előtt „kálvinista”, egymás mellett ülnek a padokban exisztencialisták és spiritiszták, theisták és monisták, platonisták és racionalisták, modernisták és agnosztikusok. . . nem is szólva a szektásokról, fundamentálistákról, cser- készhivőkről, cinikusokról, hedonistákról. Ennél csak az iszonyúbb, ha ugyanezt az elemzést önmagunkon végezzük el s akár ravasz teszt-kérdések, akár mélylélektani vizsgálódás kideríti, hogy ugyan mi magunk hogyan is állunk hitünk dolgában? Két dolgot világosan tisztáznunk kell. Az első az, hogy a bennünket meghatározó Újszövetség kizárólag a Jézus Krisztusba vetett hitről tud. Minden egyéb csak hiedelem vagy hamis hit. A másik pedig az, hogy a „lelkész” számunkra a magyarországi evangélikus egyházban 1978-ban szolgáló lelkész. Az alap és a történelmi szituáció konkrét. Ez meghatározza a továbbiakat! Evangélikus módon hinni azt jelenti, hogy hiszek Jézus Krisztusban, aki meghalt a mi bűneinkért és feltámadt a megigazulásunkra, v. ö. Róm 4,25. Személye és szolgálata elválaszthatatlan egymástól. Személyének titka szabja meg szolgálatát és senki sem részesül ajándékaiban a Vele való személyes közösség nélkül. Személyének titka az, hogy Ö egyszerre ÜR és SZOLGA. Ez a felismerés magyarországi evangélikus egyházunknak korunkban és történelmi helyzetünkben a fundamentum, reá épül élete és szolgálata, úgy, amint közkeletűen a diakónia teológiájában kifejezzük, megvalljuk és éljük. Ne tűnjön se fecsegésnek, se fölös korrektúrának, de számomra a téma pontos megfogalmazása: az itt és most szolgálatot végző magyar evangélikus lelkész krisztushitben jár-e vagy sem?! A Jézus Krisztusba vetett hitem és a Vele való személyes közösségem nem született velem. Lehet örökölni Cyrano-orrot és hízásra való hajlamot, felfortyanó természetet és ázsiai lustaságot, korán kopaszodó fejtetőt és féktelen becsvágyat. De a krisztushitet senki sem örökli. A keresztség szentsége oltotta belém. Valószínűen földi életem legnagyobb eseménye ez. S milyen mostoha sors az osztályrésze. Testi születésünk dátumát fújjuk kiskorunktól, de ugyan ki tudja, hogy mikor keresztelték meg s mi volt az ő keresztelési igéje? S amikor mi keresztelünk, ugyan tudatában vagyunk-e annak, ami történik? Tudja-e a szülő és a keresztszülő? Tudja-e a gyülekezet? Nagyszerű dolog, ha valaki élete datálható aktusaként beszélhet arról, hol és mikor „találkozott Jézussal”. Ne kicsinyeljük le és ne figurázzuk ki. De Jézus már korábban találkozott velünk. A keresztség ben! Ha jönnek a kételkedések éjszakái és minden oly labilissá válik, ugyan miben bízunk, ha nem a keresztség kősziklájában?! Pedig illene tudnunk, hogy ez a „lutheri”: örömben és megkísértésben vallani „ego baptizatus sum!” Vagyis hihetem kételkedő szívvel is a keresztségért (!) bűneim bocsánatát és az örök életet. Az ÚRnak gondja van a keresztségben gyermekévé fogadottra. Hirdetteti számára a törvényt és az evangéliumot. Mindkettőre szükségünk van. A „homo naturális” a törvény pörölye alatt lepleződik le és ítéltetik meg. A „homo novus” számára pedig az evangélium a mindennapi kenyér és szomjatoltó víz. S mi, akik erre a tisztségre kaptunk felkészítést, elhi- vatást és ordinációt, vajon hálát adunk-e azért, hogy Isten megőrizte mind a mai napig hivatalunkat és nem fosztott meg tisztségünktől? Pedig hányszor és hányszor nem hirdettük 246
