Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Udvardy József: Szent László hitvalló
újra bevonult Bihar várába, és most itt nevelődött kiváló testi és lelki képességekkel megáldott katonává. Erre nagy szükség volt, mert 1068-ban a kunok betörtek az országba, a Szamos és Kraszna mentén a Nyírségig hatoltak. Cserhalomnál verték szét őket a magyarok. A krónikák és legendák megörökítették László vitézségét és azt, hogyan szabadított meg egy elrabolt leányt. A katonai pályán mind jobban kitüntette magát. 1071-ben már seregvezér volt. Ebben az évben a Morava és Timok folyók mentén megtelepedett besenyők a belgrádi görög helytartó tudtával és engedélyével a Szerémségbe törtek, de Salamon, Géza és László egyesült seregei nemcsak kiverték őket, hanem három hónapi ostrom után Belgrádot is bevették. Az ember azt hinné, hogy a diadal a királyt és a két herceget még jobban összekovácsolta. Sajnos, az ellenkezője történt. A görögök Gézával tárgyaltak és a császár meghallván Géza emberséges magatartását a foglyokkal szemben, békét és barátságot ajánlott neki. Ez felkeltette Salamon irigységét, mely ellenségeskedéssé fajult. László látva a közelgő veszélyt, kénytelen volt hazáját újra elhagyni és Morvaországba menekült. Ugyanezt tette Géza is, miután Salamon döntő csapást mért reá. A két testvér idegen segítséggel nemsokára visszatért és 1074. március 14-én Mogyoródnál csaptak össze a rokonok. Géza és László győzött. Gézát április 24-én királlyá koronázták. Nem sokáig uralkodott. 1077-ben László követte a trónon. Uralkodása véget vetett a folytonos polgárháborúknak, melyek szent István halála óta küzdelmek színterévé tették az országot. Szent István folytatta atyjának központosító küzdelmeit. Először Koppányi győzte le Dunántúlon, majd Erdélyben Gyulát, végül Ajtonyt, aki a Marostól az Al-Dunáig uralkodott. E győzelmek tették lehetővé az egységes állami és egyházi szervezet kialakítását. „Szent István műve e téren lényegében a nemzetségi szervezetnek területi szervezetté, a nemzetségfők uralmi területének vármegyévé való átállítása volt. A forrásokból igazolható, hogy István király a törzsfőktől elkobzott földvárakba ültette első ispánjait, s többnyire ezekről nevezték el a várat és megyéjét, pl. Hont, Csanád, Szolnok.”3 A feudális társadalmi, gazdasági, politikai átalakulás nem ment simán. Az egykori pásztortársadalom szabadjai nem mindenütt fogadták el az új szervezetet. Az 1060—1070-es években még éltek a forrásokban „liber”-eknek mondott, tehát feudális függésbe még be nem fogott „szabadok”. A 11. század első felének fegyveres harcai megélhetést biztosítottak a szabad pásztoroknak. Péter király másodszor visszakerülve a trónra, folytatta az egységesítő államszervezést. Újabb kutatások rámutattak, hogy ez váltotta ki Vata felkelését, mely tehát nemcsak reakció volt a keresztény vallással szemben, hanem „Vata harca saját nemzetségfősége, saját részuralma fenntartásáért folyt.”/j Sikerült is maga mellé állítania a feudális formákat elfogadni nem akaró szabad pásztorokat és fegyvereseket. Kristó Gyula nézete szerint „Vata lázadása a nemzetségi szabadok, a történelem által lesüllyedésre ítélt szabad pásztorok erőit nyergelte meg. E népi tömegek — már életmódjukból következően is — a regressziót képviselték. Miután Vata ezt a tömegbázist saját, a feudalizmussal gazdasági és politikai téren szembenálló szeparatista, részhatalmi törekvéseinek szolgálatába állította, s ilyen módon igyekezett gátat vetni az újat jelentő feudalizmusnak, államnak és egyháznak, mozgalma kétszeresen is negatívnak, retrográdnak minősíthető. Bukásával az utolsó jelentős akadály hárult el az ország egészére kiterjedő, egységes állami szervezet és feudális viszonyok kibontakoztatása útjából."5 — Természetesen Vata harcot folytatott az egyház ellen is, mint amely egyik támasza volt az új államszervezésnek, és feltételezhető, hogy a nemzetségfői központok voltak éppen a pogány hagyományok őrzői.”3 I. Béla (1060—1063) uralkodása alatt említenek a források egy másik ún. pogányláza- dást. E lázongok az új államszervezéssel elégedetlen pásztortársadalom utolsó maradványai voltak, akik tehát elsődlegesen a feudális berendezéssel voltak elégedetlenek és ebből kifolyólag az egyházzal is.' Ezeket a még nem egészen megállapodott társadalmi viszonyokat kapta örökségül szent László, aki a helyzetet mindenkor fölmérő politikai bölcsességgel és szívós céltudatossággal megszilárdította és befejezte szent István állam-szervezését. — Folytatta az egyházszervezés további kiépítését és befejezését. Szent Istvánról elmondják az életrajzírók, hogy tíz egyházmegyét alapított, élükön az esztergomi érsekséggel. Ezt helyesen kell érteni. A Dunántúlon, ahol még éltek a honfoglalás előtti korszak keresztény hagyományai, a püspökségek székhelye és területe maradandóan meg volt határozva. Nem ez volt a helyzet a Dunától keletre. Itt legkorábban a kalocsai érsekség alakult meg. Kalocsa környéke az ún. Sárköz északi része a középkori területbeosztás szerint Fehér megyének volt a tartozékot Sedes Soltensis Comitatus Fejérensis — olvassuk a forrásokban. A Duna Pestet elhagyva mellékágakra szakadt. A legkeletibb ágat tekintették Fehér megye határának; ennek az ágnak a maradványa Kalocsa környékén a Szilidi tó és az Örjeg. A kalocsai érsek térítő érsek volt, az alapításkor nem volt még egyháztartománya. Ahogy az államszervezés folyt. 138
