Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szigeti Kilián: Egyházi zene a zsinat után - lelkipásztori szemmel
az egyházi ének szervezésére is. 1651-ben megjelent az első magyar nyelvű, quasi-Hivatalos jellegű egyházi énekeskönyv, Kisdi Benedek: Cantus Catholici-je. A „régi és új Deák és Magyar” énekeket tartalmazó gyűjtemény a mise szorosan vett liturgikus szövegeit még nem érintette. Amikor azonban az I. Lipót (1657—1705) szorgalmazására erőszakkal végrehajtott ellenreformáció a magyar nép széles rétegeit visszahozta az ősök hitére, gondoskodni kellett számukra új és korszerű liturgikus élet és éneklés kialakításáról. A protestánsoknál népnyelvű liturgiához szokott rekatolizáló hívek megnyerésére engedményeket kellett tenni a népnyelv javára. A 17. század utolsó negyedében megjelent énekeskönyvek mindegyike magyarnyelvű fordításban vagy átköltésben hozza már a mise állandó énekeit (Ordinarium). Nyugat-Magyarországon a Vas megyei Nárai-ból származó nemzetségbeli Náray György: Lyra Coelestis-ében (1695) találjuk meg ezeket; Észak-Magyarországon a nyomtatásban meg nem jelent Turóci Cantionaléban, valamint Szegedi F. Lénárt egri püspök Cantus Catholici- jében (1694); míg az erdélyi katolikus székelyek számára Kájoni János, a magát „vlachus”- nak valló ferences atya adta ki a magyarnyelvű miseénekeket Cantionale Catholicum-ában (1676). — Ettől kezdve a 2. Vatikáni zsinatig, — Róma minden tiltakozása ellenére, — általános gyakorlat volt Magyarországon a mise énekeinek népénekkel való helyettesítése. A 2. Vatikáni zsinat után A zsinat egyházzenei reformja lényegében szentesítette azt, amit őseink Magyarországon századokon át kialakítottak és a gyakorlatban megvalósítottak. A pluralizmus jegyében fogant és messzemenő szabadságokat biztosító Vatikáni zsinat után a magyar egyházi éneklésnek igazában töretlenül, zökkenőmentesen tovább kellett volna haladnia évszázados útján. Az élő gyakorlatnak, amelyet a „Szent vagy, Uram" énekreformja oly sikeresen egységesített, csak némi átcsoportosításra, módosításra, egyes szövegek átalakítására lett volna szüksége, ami a gyakorlat zavartalan folytatása mellett fokozatosan megvalósítható lett volna. Nézzük részletesebben az egyháznak az énekre vonatkozó óhaját és rendelkezéseit a 2. Vatikáni zsinat után. Az 1963. december 4-én kiadott zsinati Liturgikus Konstitúció 23. pontja a liturgikus megújulás alapelveként mondta ki: „Újítások ne történjenek csak akkor, ha az egyháznak valódi és biztos érdeke megkívánja, — és csak azzal a feltétellel, hogy az új formák a már meglévő formákból szervesen nőjenek ki.” Ezt az elvet az egyházi zenére vonatkozóan az 1967. március 5-i kelettel kiadott „Instructío de Musica in Sacra Liturgia" 59. pontja mondta ki. Ennek szellemében készült el a zsinat „Ordo Cantus", amely a Graduale Romanum énekanyagát revízió alá vette. Megtisztította a későbbi, ünnepekre készített „neogregorián” dallamoktól, Illetve az „ad libitum" énekek közé sorolta azokat. Néhány ősi, a Graduale Romanumban eddig nem használt gregorián éneket felvette az új gyűjteményébe. Ugyanakkor megszüntette az egyes gregorián énekeknek — a hagyomány szerint szent Gergely pápától származó —• ünnepekhez és vasárnapokhoz való kötöttségét, s teljes szabadságot adott az új Graduale megfelelő énekei között való válogatásra. Az énekeknek az új olvasmányrendhez alkalmazott csoportosítása pusztán irányító (directiva) jellegű. A népnyelvű éneklésről ugyanazon Instructio 32. pontja rendelkezik. Utal az „egyes helyeken (mint Magyarországon is) virágzó gyakorlatra, amely szerint az introitus, offertorium és communio énekeit más énekkel helyettesíthetik”, — és szentesíti ezt a gyakorlatot. Bár az Instructio itt csak ezt a három éneket nevezi meg, mégis tévedés volna ebből szűkkeblű megszorításra következtetni. Az Instructio 55. pontja az illetékes helyi egyházi hatóságra bízza annak eldöntését, hogy „a régebbi századokból származó megzenésített népnyelvű szövegek használhatók-e, bár nem egyeznek meg teljesen a törvényesen jóváhagyott liturgikus szövegekkel.” — Ugyanakkor a „Notitiae” számaiban közölt szentszéki döntések mutatják, hogy ha valamely ország püspöki kara ezen általános engedély ellenére Rómához fordult olyan kéréssel, hogy az Ordinarium énekeit is népénekkel helyettesíthessék, a Szentszék mindenütt a népének javára döntött. Hogy mennyire szabad kezet akar adni az egyház és ad is a népéneknek, klasszikus példát találunk rá a „Notitiae" 1974. (98. szám) 323. lapján. Kérdést intéztek Rómához, hogy vajon a zsolozsmában előforduló „ezen szavakon ,vagy más énekek' (vei alii cantus)... más responsorium breve-t kell érteni, vagy népéneket?" A válasz így szólt: „Inkább népéneket kell érteni, — vagy helyesebben olyat, amelyet az ott imádkozok ismernek. . . Ugyanazon okból, mint a misében.” De hogy még az így engedélyezett népéneknek megválasztása se legyen megkötve, hanem esetenként és helyenként szabadon választhassák azt, a római döntés így folytatja: „Ezeket a népénekeket, — akár az officiumról, akár a 248
