Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szigeti Kilián: Egyházi zene a zsinat után - lelkipásztori szemmel
miséről van szó, — általában ne nyomtassák bele a népnyelvű liturgikus könyvek tipikus kiadásaiba, hanem külön egyházi énekes kézikönyvekben gyűjtsék össze, nehogy a szöveg és dallam megkötése nagyon akadályozza az énekek variálási és váltogatási lehetőségét." Lelkipásztori következtetések A zsinat a liturgikus reform keretében visszaadta az egyházi éneknek eredeti hivatását. Nem megkötött szövegeket kell liturgikus célra zenei köntösbe öltöztetni, hanem választani kell a megfelelő alkalmas énekekből (cantus aptus) olyat, amelyet a jelenlevő hívek ismernek és énekelni tudnak. Mert a liturgikus éneklés fő célja, hogy a hívek a szent énekekkel belekapcsolódjanak a liturgiába. Éppen ezért az énekes bekapcsolódásért adta az egyház a felsorolt messzemenő szabadságot és engedményt. Liturgikus szempontból nincs különbség a Garnduale Romanum gregorián dallamai és a „Szent vagy, Uram" (ill. „Hozsanna") énekei között, csupán történeti, stílusbeli, művészi vagy más, hasonló szempontból állíthatók szembe egymással. Világosan kimondja ezt a többször idézett Instructio 50. a. pontja: „A gregorián ének, mint a római liturgia sajátja, első helyet foglal el az egyenrangúak között." (Itt természetesen a Graudale Romanum latin nyelvű énekeiről van szó, nem azoknak népnyelvű átdolgozásáról!) — A „legliturgikusabb" ének az, amely a jelenlévő hívek számára legjobban biztosítja a liturgiába való aktív bekapcsolódást. X. szent Pius pápa Motu Proprioja (1903) az egyházi zenének három lényeges tulajdonságát jelölte meg: „szent, művészi, és egyetemes." Az Instructio tudatosan elhagyta ezek közül az „egyetemes” jelleget. Ma, amikor minden nép és nemzet saját anyanyelvén végezheti a liturgiát, a pluralista egyház nem kívánja, hogy a liturgia legspontánabb mozzanatában, a hívek éneklésében az univerzalitás, egyetemesség kívánalma megkösse az adott lehetőségeket. A pluralizmus jegyében minden nép, közösség vagy korosztály a maga zenei nyelvén énekelhet a liturgiában. Ugyanilyen meggondolás alapján adta fel az egyház a hangszerekre vonatkozó korábbi megkötöttségeket. Névszerint ma semmilyen hangszer használatát sem tiltja meg a templomban. Az összes hangszerek használhatók, „amennyiben alkalmasak a szent szolgálatra, vagy alkalmassá tehetők, megfelelnek a templom méltóságának és valóban a hívők épülésére szolgálnak." (Instructio 62. pontja) — Az orgonán ui. éppúgy lehet jó vagy rossz, illő vagy nem illő egyházi zenét játszani, mint a vonóshangszereken vagy a fúvósokon, vagy éppen a gitáron. A helyi adottságok, a lelkipásztor bölcsessége és felelősség- tudata, a szerzett lelkipásztori tapasztalatok dönthetik el, hogy konkrét esetben a latin gregorián ének, a magyar népének, klasszikus zenekaros mise, vagy esetleg a gitáros mise szolgálja legmesszebbmenően a jelenlévő híveknek a liturgiába való aktív bekapcsolódását. Ezzel a nagyvonalú szabadsággal az egyház természetesen nem akar az egyházi zenében anarchiát kelteni. Az egyházi zene alapelveit, annak alaptörvényeit a Szentszék jogosult megállapítani, amint azt meg is tette a többször idézett Instructióban s az azóta megjelent egyes döntésekben. Ezen alapelveknek az egyes országokra való alkalmazása a helyi püspöki közösségekre (nem az egyes püspökökre) tartozik (Lásd: Instructio 12. pont). —. Ugyanígy a területi egyházi hatóságok feladata, hogy a népénekek szövegét jóváhagyja (u.o. 32. pont). Ilyen célból a magyar püspöki kar általános érvénnyel jóváhagyta a „Szent vagy, Uram" (ill. „Hozsanna") énekgyűjtemény és a „Reszponzálé" összes énekszövegét, amihez még esetenként jóváhagyott énekek csatlakoznak, valamint az engedélyezett Ordináriumok. Ellenkezne tehát az egyház mai rendelkezéseivel az olyan énekeknek liturgikus énekként való használata, amelyeknek szövege a Püspöki Kar részéről nem nyert jóváhagyást ilyen célra, még akkor is, ha a szöveg egyébként vallásos tartalmú vagy akár a Szentírásból való. Ha befejezésül visszaidézzük a Liturgikus Konstitució és az egyházzenei Instructio említett alapelvét: „Újítások ne történjenek, csak akkor, ha az egyháznak valódi és biztos érdeke kívánja, — és csak azzal a feltétellel, hogy az új formák a már meglévő formákból szervesen nőjenek ki”, — akkor az elmondottak alapján minden lelkipásztor megtalálja az egyházi éneklésnek azt a módját, amely híveinek legjobban biztosítja a liturgiába való aktív bekapcsolódást, s így adott esetben az lesz a „legliturgikusabb” egyházi zene. Szigeti Kilián 249
