Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: Végső magány vagy örök találkozás?
ÉLETÜNK AZ ISTENI KÖZÖSSÉGBEN. Hisszük, hogy „Krisztusban mindnyájan életre kelnek, amikor mindnyájan alája lesznek rendelve, a Fiú is alá veti magát és akkor Isten lesz mindenben minden" (iKor 15,22.28.). Személyes beteljesedésünk megkívánja az integrálódást, részesedésünket az emberi közösségben. Már evilágban is, minél átfogóbb és kisugárzóbb mások felé egyéniségünk, annál inkább leszünk önmagunk. Az isteni és emberi közösség harmonikus egységében valósul meg bennünk véglegesen az „új ember", az, aki belépett a megdicsöült Krisztus Testébe és ezáltal felvételt nyert a többivel együtt az isteni élet közösségébe.1'1 Ebben a közösségben Isten erejéből mindenki jelen lehet és kölcsönösen készen áll a másik számára. így a földön megélt szeretetünk nemcsak egyszerűen „elnyeri jutalmát", hanem éppen azáltal válik teljessé, amiben itt tevékenykedett: szeretete a végtelen Szeretetben teljesedik be. EZ A SZERETET ERŐSEBB, MINT A HALÁL! Amit az emberi értelem logikája be nem fogadhat, azt befogadja az egész ember, aki érzékeny a szeretetre, a teljességre, az Istenre. Az ember az együttlét, a szeretet és az öröklét kérdését nem tudja szétválasztani. E háromnak a reménye ad biztonságot és védettséget már ebben az életben, hogy tudjunk látni, gondolkozni, alkotni.15 A szeretet az emberi lét alapproblémája, mert az ember csak a szeretetben történő találkozásban bontakozhat ki. A szeretet elmúlhatatlan élete romolhatatlanságot, az örök boldogság állapotát kívánja. Szeretet nélkül a személy már evilágban is végleg elsorvad, mert végzetesen Isten nélkül marad. Ahol viszont a szeretetnek egy kis szikrája is él, az az élő Istent jeleníti meg a világban. A halált keresztény módon csak a szeretet felől lehet értelmezni. De kérdés, milyen szeretet az, amely erősebb a halálnál? A szeretet minőségét az jelzi, hogy milyen fokban képes az egyén önmagát a mások szeretete miatt háttérbe helyezni. Csak az ilyen szeretet kel bírókra a halállal, mert ez valóban többet jelent a puszta életnél. „Senkinek sincs nagyobb szeretete, mint aki életét adja embertársaiért" (Jn 15,13). Kis Teréz ezt jól értette: „Könyörgöm, égessél, hogy így a szereteted mártírjává legyek Istenem. És ha már felkészítettél erre a mártíromságra, ... hadd haljak bele, hadd vesse magát azonnal lelkem irgalmas Szereteted ölelésébe!”lü Ügy tapasztaljuk, hogy a szeretet minden formája valami módon halhatatlanságot hirdet. A biológiai szeretet, az egyesülésvágy, a szerelem beteljesíti a másikat és továbbadja az életet az utódok végtelen sorának. Már a részleges szeretet is továbbélést ígér, de személyes megvalósítására képtelen. Csak Isten szeretete olyan erős és hatalmas, hogy nemcsak ígéri, ízlelted,- hanem meg is valósítja a szeretet együltlétét és örökkévalóságát. Az ember a történelemben már sokféleképpen próbált tovább élni. Utódaiban, fennmaradó hírnevében, a másikért hozott áldozatában, de kiderült, hogy az a „másik" is halandó, akiért önmagát áldozta, ezért nem képes viszonozni, amit érte tett, a hírnév, a siker pedig elenyészik. Csak egy Valaki bírja az örökkévalóságot, aki a keletkezés és elmúlás folyamatában a Van, az Élet, az Isten. Őbenne az ember „igazán magához tér” és rádöbben, hogy már e földön sem pusztán önerőből, önmagában, hanem Istennek élt. így már itt megsejthetjük, hogy „a mennyország semmi más, mint szeretet: örök kommunikáció Isten között és azon emberek között, akik szeretik egymást".17 Aki evilágban szeretetben él, nincs magányban, mert nem „magának van”, hanem Istennek. „Ha pedig .örökre hazatér1, saját személyét viszi Isten elé, azt, akibe bele van írva mindaz, amit szeretetben tett. így önmaga is egy .darabka megtestesült szeretet’. Növekvő szeretetünk mértékében járulunk a halálban Hozzá, Isten elé. ő ráismer bennünk saját szeretetére, és mint benne részesedőket befogad örökkévaló boldogságába.”18 Jegyzetek: 1. Karl Rahner: Erfahrungen des kommenden Todes, Feiner—Löhrer: Mysterium salu- tis V. 1976. 468. — 2. K. Rahner i. m. 470. — 3. vö. Wilhelm Zauner: Mit der Einsamkeit leben, Diakonia 1976/4. 217—221. — 4. Karl Jaspers: Einführung in die Philosophie, München, 1969. 54. — 5. Karl Jaspers: Vom europäischen Geist, Rechenschaft und Ausblick, München, 1951. 264. — 6. K. Jaspers: Einführung ... 36. — 7. Üj Ember 1977/5. — 8. Gabriel Marcel: Homo Viator, Philosophie der Hoffnung, Düsseldorf, 1949. —; 9. Vö. Johannes B. Lotz: Einsamkeit als menschliche Grenzerfahrung, Bewusstseinserweiterung durch Meditation, Freiburg, 1973.29—55. A különféle istenközelítésekről tanít még Roman Bleistein (Die Kirche von gestern und die Jugend von heute, Würzburg, 1972.), Hugo M. Enomiya-Lassalle (Zen unter Christen, Graz, 1973.), Heinrich Dumoulin (Christlicher Dialog mit Asien, 1970.), Karlfried Graf Dürckheim (überweltliches Leben in der Welt, Weilheim, 1963.) — 10. Guy Gaucher: A hit próbatétele. Vigília, 1975/10. — 11. Martin Buber: Der dialogische Prinzip, Heidelberg, 1962. 32. — 12. Otto Semmelroth: Der Tod wird er erlitten oder getan. Theologische Akademie 9. Frankfurt/M. 1972. 24. — 13. Norbert Scholl: Tod und Leben. München 1974. 66. — 14. N. Scholl i. m. 94. — 15. Emmanuel Mounier: Le personnalisme, Paris, 1955. 39. — 16. Guy Gaucher i. m. — 17. Gisbert Greshake: Stärker als der Tod, Mainz, 1976. 72. — 18. G. Greshake i. m. 72. 85
