Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám - TÁVLATOK - "Végső" fogalmaink értéke
TÁVLATOK „VÉGSŐ" FOGALMAINK ÉRTÉKE Oscar Cullmann protestáns teológus a „Lélek halhatatlansága és a holtak feltámadása" című korábbi, feltűnést keltő könyvében (Unsterblichkeit der Seele und Auferstehung der Toten, 1966.) azzal vádolta a keresztény teológiát, hogy a Platóntól átvett „lélek halhatatlansága" tanával (Phaidon) elárulta a „test feltámadását” (vő. 1 Kor 15), és ez volt a „kereszténység egyik legnagyobb félreértelmezése.” — A radikális kritika arra volt jó, hogy a zsinat utáni teológia újból, tudatosan átgondolja a végső dolgokról szóló tanítása velejét úgy, ahogy az „Egyház a mai világban” kezdetű lelkipásztori konstitúció foglalja össze: „Az emberi lét rejtélye a halállal szemben válik a legtitokzatosabbá. Az embert nemcsak a fájdalom, nem csupán a test lassú felbomlása kínozza, hanem még sokkal jobban az örök pusztulás rémülete... Szive helyes ösztönével ítéli borzalmasnak és utasítja vissza személyisége teljes és végérvényes megsemmisülését. Az örök élet magában hordott s a puszta anyagra visszavezethetetlen magja lázad fel a halál ellen ... Ha a halállal szemben csődöt is mond minden elképzelés, az isteni kinyilatkoztatás birtokában lévő egyház állítja, hogy Isten az embert... boldog célra teremtette,... hogy a testi halál egy napon vereséget szenved, amikor a mindenható és irgalmas Megváltó visszahelyezi az embert a bűn folytán elvesztett üdvösségbe. Ezt a győzelmet Krisztus vívta ki feltámadásával, tulajdon halálával szabadította meg az embert a haláltól (vö. 1Kor 15,56kk)." (18.) A halhatatlanság kifejezése a második században lett közhasználatúvá a keresztény tanításban. A szentírásfordítók és az egyhózatyák görög fogalmakkal fejezték ki a szemita gondolkodást, egyidejűleg azonban a test feltámadásáról is tanítottak, így például Tertullián a „De resurrectione” című művében (vö. Robert-Feuillet: Introduction á la Bible, 1959.). „A lélek halhatatlansága" és a „test feltámadása” kérdése szorosan összefügg a „lélek” kifejezés mindenkori értelmezésével. Bár az utóbbi évtizedekben a fenti két fogalom külön irányzatot is képvisel, a valóságban azonban a fogalmak alakulása közel sem ilyen sematikus. Az egyik nyelvezet átjárja a másikat, sőt a kettős szóhasználat is gyakori azért, hogy jobban megközelítse a végső üdvösség igazságát. A „lélek" és a „test" A „lélek” is egyik olyan „növekvő, fejlődő szó", — ahogy a nyelvfilozófusok nevezik —, amely ismeretünk mélyülésével mindig többetmondóvá válik. Mást jelent a „lélek” az orvosi, pszichológiai szaktudományokban, a filozófiákban és mást mond számunkra teológiai értelme. Eredetileg a légzést jelenti, mert aki él, az lélegzik, aki meghalt, annak száján kiszáll a „lélek" (lásd a középkori szentképábrázolásokat). Itt eltekintünk a különféle animisztikus lélek-magyarázattól és csak Platánra utalunk, amennyiben pozitív hatással volt a keresztény lélekfogalom alakulására. Szerinte a praeexistens emberi lélek valami bűn miatt került a test börtönébe, vergődéséből csak a halál szabadíthatja ki (lásd Phaidros dialógusa). Platón költői képekkel szemlélteti, hogy az ember visszaemlékezik előéletére (barlang-hasonlat) és ezért visszavágyódik az „ideák világába", hogy ott újból teljes életet éljen. Phaidon dialógusában ezt írja: A léleknek nyűge a test, amely csak bajlódást okoz. A test és testi vágyaink háborúságra adnak okot és... arra kényszerítenek, hogy rabszolgaként ápolgassuk. (IX.) Vajon a szellem tisztasága nem úgy jön-e létre, hogy el kell különíteni a lelket a testtől, ... mintegy feloldozva a test bilincseiből? ... Nemde ezt nevezik halálnak: a lélek felszabadulását és elválását a testtől? (XII.) — így adja Platón Szókratész szájába a megvilágosító kérdést (Platón összes művei, II. Bp. 1943. 20—21.). Ez a platóni szövegnek az egyik híres részlete, amelyre oly gyakran és szívesen hivatkoznak. Arisztotelész elmélyedőbb vizsgálatából kitűnik, hogy a test és a lélek nála nem valamilyen 86
