Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: "Szem nem látta, fül nem hallotta" (1Kor 2,9)

Mi ebben az állapotban a mindent felülmúló boldogság? A kinyilatkoztatás az Isten szinelátásában, illetőleg a vele való életközösségben látja az üdvösség lényegét. Csak ez a látás más, mint bármilyen más tapasztalás vagy megismerés. Isten ugyanis mint örök, végtelen szellem annyira más létrendben van, annyira felfoghatatlan, hogy semmilyen teremtett értelem nem ismerheti meg közvetlenül a saját erejéből. Isten maga emeli magához a teremtményét és képesíti erre a látásra. Nemcsak valamilyen fényt ad neki, hanem belső képességet. Az üdvözült úgy ismeri meg Istent, ahogy Ö minden létnek, minden jóságnak, szépségnek és szeretetnek a forrósa. Megismeri benne a világ titkait, és az üdvösség történetének irgalmas rugóit. Ebben a szemléletben a világ és saját élete teljes összhangba jut. Látja, hogy mi volt az értelme munkájának, szenvedésének, a gondviselésnek és az emberek jó vagy rossz hatásának. Világos előtte az is, hogy Isten milyen összefüggéseket teremtett a természet és a kegyelem, továbbá az egyéni tökéletesülés és a történelmi események között. Isten látása nem jelent elfordulást önmagától és a teremtett világtól, hiszen a világ és az üdvrend Isten gondolata és szeretetének tárgya. Ott véglegesen nyilvánvaló lesz az, amit itt még csak a hitből ismerünk meg, hogy az Atya egész szeretetével átfogta a világot, s az embert ugyanazzal a szeretettel dicsőítette meg, mint amellyel a Fiút, Jézus Krisztust beöltöztette dicsőségébe. Ez a szeretet adja meg a lét biztonságát és mentesít minden félelemtől. Az örök nyugalom nem más, mint megbizonyosodás a vég nélküli szeretetről.

De a tevékenységet is ebből a szeretetből kell levezetni. A személyek közötti szeretet mindig beszédes: ki akar tárulni, van mondanivalója, boldogítani akar, s ugyanezt elfogadja a másik féltől is. Isten benső szentháromsági életében az Atya és a Fiú a Szent- lélekben szereti egymást. A végtelen élet teljességének megfoghatatlan lendülete és dinamizmusa ez. A színelátásban ez a végtelen isteni élet tárul fel az ember előtt, de mert végtelen, azért Isten mondanivalója soha el nem fogy. Ő mindig új, felfoghatatlan és boldogító marad. Az ember szellemét a meglátások és összefüggések végtelen távlata ragadja meg, azért neki is mindig van dicsőítő imája, hálája, csodálata és kérdeznivalója. De nem egyénileg, hanem az üdvözültek közösségében. Mindenki a maga bőségéből akar adni a másiknak, mindenki a saját örömét osztja meg a másikkal. Azzal a meggyőződéssel teszik, hogy Krisztusban összetartoznak, mint az ő misztikus testének tagjai. Mindenki érzi, hogy földi erényei folytán olyan egyéniséggé vált, amely megismételhetetlen, amelynek a teremtés rendjében megvan a saját helye, azért ott nincs senki, akinek nem volna adnivalója, aki nem tudná olyan módon Istenből szerzett ismeretét és szeretetét továbbadni, ami csak az övé. A Szentírás azzal utal erre, hogy ott mindenki „új nevet kap” (Jel 2,17). Ez a tevékenység egészen szellemi s benne van a tökéletes értékvalósítás, azért egy egész örökkévalóságra ki tudja tölteni az életet. A személyiség megmaradásából következik, hogy mindenki saját életét éli, de mindenki számára. Hogy ennek mi a rezonanciája a megdicsőült test érzelmeiben és érzékszerveiben, annak felvázolása már a fantázia világába vezetne bennünket. Mi csak annyiban beszélhetünk a boldogságról, amennyiben az a feltámadt Krisztusban megvalósult, illetőleg amennyiben azt mint a földi kegyelem kivirágzását értelmezhetjük.

De egy megjegyzést éppen ezen az alapon tehetünk. A megváltás és az üdvösség Isten irgalmának ajándéka, azért ott megszűnnek azok a zavaró mozzanatok, amelyek itt még a legtökéletesebb szeretetet is kikezdhetik. Ott a megbocsátás tökéletes, tehát a bűnről legföljebb az az emlék, hogy tanultak belőle és Isten irgalma nagyobb volt, mint az ő gyarlóságuk. A szellemiség és a nagykorúság az egymással elintézetlen földi dolgokat is úgy oldja meg, ahogy a felnőtt mosolyog gyermekkori civódásain. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a kinyilatkoztatás beszél a halál utáni tisztulás folyamatáról. Amit sajnálni lehet és amitől meg kell szabadulni, az mind ide tartozik, ezért nem zavarja meg a végleges boldogságot. A másik fontos megjegyzésünk az, hogy a túlvilági boldogságban nincs megsebzett szeretet. Arra értem ezt, hogy nem marad helye ilyen panasznak: én ugyan elértem célomat, de igazán akkor lennék boldog, ha nem kellene annak a kárhozatára gondolnom, aki nekem kedves volt. A kárhozat misztériumára itt nem akarok kitérni.10 Annyit azonban tudunk, hogy Isten jobban szereti embertársainkat, mint mi és Ő végtelenül irgalmas. Ő sem akarja, hogy saját szeretete sebzett legyen, tehát az ítélet végrehajtásánál ezt is figyelembe veszi. Másodszor bennünket éppen erényeink alapján akar boldoggá tenni. Ha itt a szeretet valóban szeretet volt, s úgy irányult másokra, hogy lelkileg is javukat akartuk, akkor Istennek megvannak a lehetőségei, hogy áldozataink révén őket is üdvözítse.

Mindent összefoglalva tehát azt mondhatjuk, az örök boldogság az a természetfölötti teljesség, amely nem fér bele életünk földi kategóriáiba. Az apostol csak ennyit akart mondani, amikor a szem nem látta, fül nem hallotta boldogságról beszélt.

74