Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: "Szem nem látta, fül nem hallotta" (1Kor 2,9)
Krisztusban meglátjuk azt is, hogy az Istennel fennálló örök életközösség végleges beteljesülés lehet. Ő mint a Fiú az Atyának az önkimondása, örök képe. Amikor emberré lett, ez a fiúság, ez az örök szellemi kép vált láthatóvá földi keretek között. Amikor az Atya az embert a teremtésben mint saját képmását tervezte meg, a megtestesült Ige lebegett előtte, mint ősminta. A személyes ember azért lehetséges, mert lehetséges volt az örök Ige emberré levése. Ezért mondja Karl Rahner, hogy „az ember az, aki keletkezik akkor, amikor Istennek a magát kimondó szava kihangzik a semmi ürességébe”7 Az ilyen kép létének mélyén az eredeti valóságra irányul. Minél többet kap belőle, annál tökéletesebb lesz, de mindig megmarad képnek. Krisztus földi életében is különleges képe volt az Atyának, s teljességét a feltámadásban érte el. Előttünk sem állhatja útját semmi a teljesség felé. Magunkat akkor fogjuk megérteni és értékelni, ha meglátjuk az eredeti valóságot és felmérjük a hozzá való hasonlóságunkat. Végül még egy szempontot kell kiemelnünk. Az ember a fizikai világban és a bontakozó történelemben játszódik le. Itt megy végbe személyiségünk kialakulása, itt töltekezünk tudással, itt élvezhetjük a szeretet áldásait. Az üdvösség csak úgy lehet célhoz- érés, ha társas természetünk és világhoz való kötöttségünk szerint dicsőülünk meg. Az eligazítást itt is Krisztus feltámadása adja. ő test szerint támadt fel és ebben az állapotban feje a misztikus testnek. Ez a test pedig az ő „teljessége" (Ef 1,23). Krisztusban a történelem, mint Isten országának a hordozója, már kikötött a túlsó parton. Főségi erejével és a Szentlélek kiárasztásóval a bűn ellenére is az Atya előtti meghódolásra és a szeretet megvalósítására ösztönöz mindenkit. Ez a felső kezdeményezés nem mond csődöt. A hivő tudja, hogy „Krisztus óta a világ nemcsak reménnyel van tele, hanem észre lehet venni a teljesedés és az üdvösség jeleit is.”8 A hit, a bűnbánat, az erények gyakorlása, az ima, az Istenbe vetett bizalom ki nem iktatható tényező ebben a világban; az egyház pedig mint az „egységnek és az üdvösségnek a hatékony jele” hivatalosan munkálja a megvalósulást. A történelem célhozérése azt jelenti, hogy ami szép, felemelő, lelkesítő, bensőséges és élményszerű lehet ebben a világban, az mind megdicsőülve és kitisztulva lehet a mienk: a dolgok és emberek egyaránt. Előbb hivatkoztunk arra, hogy Krisztus egész életével, halálával és feltámadásával az Atya szeretetének a bizonyítéka. Krisztus úgy kapta a megdicsőülést, hogy egészen átéli az Atya szeretetét, s egészen az övé mindaz, ami ebben a világban szeretetre méltó vagy ami szeretetet sugározhat. Az Atya a Fiút csak így jutalmazhatja meg. A mi fogadott fiúságunkat az övé mellé kell helyezni, hiszen annak a vetülete. Emberi képességeink foka szerint belőlünk sem hiányozhat annak az átélése, hogy mindenestül a személyes szeretet tárgya vagyunk és minden a mienk, amit érdemes szeretni. Nyugalom és tevékenység Mostani életünkben a nyugalom állapota a pihenés, a tevékenységtől való tartózkodás. Inkább arra való, hogy felfrissüljünk és erőt gyűjtsünk a további feladatokhoz. Hiszen az élet csupa törekvés, bontakozás. De megsejtünk valamilyen szellemi nyugalmat akkor is, ha bizonyos problémáink megoldódtak, ha megtaláltuk az igazságot, életünk értelmét vagy szerető emberek között biztonságban érezzük magunkat. A tevékenységgel is legtöbbször azt akarjuk megszerezni vagy pótolni, ami még hiányzik. Az ilyen erőfeszítés nem vezet mindig sikerre, mert külső és belső okok meggátolnak, azért minden munka fárasztó. De van olyan tevékenység is, amellyel nem magunkat akarjuk gazdagítani, hanem bőségünket osztogatjuk, az önzetlen szeretet indíttatásait követjük, hogy másoknak örömet szerezzünk. Ebben nincs aggódás és türelmetlenség, azért a nyugalom jegyeit is magán hordozza. Ha az üdvösség befejezettség és a cél elérése, akkor a nyugalom és a tevékenység szavakat is annak a létrendnek megfelelően kell alkalmazni. A túlvilág nem dolog, nem tárgy, hanem személyes együttlét Isten létrendjében. Ott megtapasztaljuk hatalmát, szeretetét, irgalmát, végtelenségét: ahogy Ö van. Egész személyiségünkkel lépünk eléje, vagyis testi-lelki vonatkozásaink szerint. Személyiségünkkel össze van kapcsolva a világ, azért velünk együtt a világ és a történelem is Isten elé lép, ahogy mi képviseljük, és amit az a mi számunkra jelent. A halálban a földi idő megszűnik, illetve beletorkollik az örökkévalóságba. Azért az egyén megéli a saját teljességét és a világ teljességét.'J Itt még az időnk valami felé halad, valami lehet belőlünk és a világból. Odaát minden azzá vált, amivé lehetett. Aki üdvözült, az a maga rendjében teljes. Nincsenek hiányai, nincsenek elérendő céljai. Egyszerre birtokol mindent, ami az övé lehet. Eltölti a célhoz érés nyugalma. Ebben az állapotban a múltja is jelenné válik, hiszen úgy birtokolja magát, mint aki szabad tetteiben és a kegyelem hatása alatt vált igazi egyéniséggé. Az időnek és az örökkévalóságnak ilyen kapcsolata nélkül nem lehet megérteni az üdvösséget, mint a teljesség állapotát.9 73
