Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: "Szem nem látta, fül nem hallotta" (1Kor 2,9)
kellett adnia, nemcsak azért, hogy ezzel igazolja szeretetét, hanem azért is, hogy befogadhassa az Atya szeretetének teljességét. Ezzel pedig elérkeztünk oda, hogy valamit mondjunk az emberi természet és az örök boldogság kapcsolatáról. Az örök élet nem földi vágyaink teljesülése, hiszen előbb már hivatkoztunk arra, hogy a tökéletességhez és a boldogsághoz a külső és a belső tényezők konvergenciája szükséges. Magunktól azonban azt sem tudjuk, hogy ezt az összhangot milyen irányban keressük. Itt is alkalmazhatjuk azt a megállapítást, amit W. Kasper a megtestesülés céljánál tesz: „Az antropológia az a nyelvtan, amelyet Isten felhasznál, hogy önmagát kifejezze, de az a nyelvtan még sokféle kimondásra alkalmas. A konkrét meghatározást csak Krisztus emberi életéből kaphatjuk".6 Mostani vágyaink és igényeink sokfélék: testiek és lelkiek, anyagiak és szellemiek, egyéniek és közösségiek. Hajlamosak vagyunk az egyoldalúságra és az állhatatlanságra, azért a végleges boldogság jegyeinek felsorolása lehetetlen. Az apostol nagyon bölcsen csak annyit mond, hogy szem nem látta, emberi szív nem fogta fel, mert az kizárólag Isten műve. A földi élet és az örök boldogság közötti dialektikus feszültséget Jézus ebbe a kijelentésbe foglalja bele: Aki elveszti életét érettem, az megtalálja (Mk 8,35). Az üdvösség nem esik bele a biológiai fejlődés vonalába, hanem természetfölötti szempontból ad teljességet. Azért elnyerhetik a fiatalok és az öregek, az erősek és a gyengék, a tehetősek és a magukra maradottak. A követelmény az, hogy először keressük Isten országát és az ő igazságát. Minden helyzetet és életsorsot úgy keli kihasználni, hogy megvalósuljon benne Krisztus kiüresítése és engedelmessége. Az üdvösséget ugyanis nem tetteink és alkotásaink érik el, hanem mi magunk. Bennünk kell kialakulni Krisztus képmásának, nekünk kell Isten gyermekeivé válnunk. így egész életünk beletartozik az Istennel fennálló párbeszédbe. A hivő ember lelkülete nem az, hogy biztosítsa a maga üdvösségét, hanem az, hogy benne és általa valósuljon az Isten országa. Krisztus is az Atya dicsőségét kereste, s tudta, hogy ez lesz az ő megdicsőülésének az útja. Az Atya dicsősége pedig az volt, hogy az emberekkel megismertesse a nevét, irgalmát, szeretetét, s ezzel elvezesse őket arra a lelkületre, hogy egymással szemben is ezt a megértő szeretetet gyakorolják. Ha az élet ebben a fáradozásban őrlődik fel, akkor megérett arra, hogy mindent megdicsőült formában kapjon vissza. Az üdvösség útja tehát Isten és az ember személyes párbeszéde, a hívők számára a hit világánál, a többiek számára a lelkiismeret útmutatása szerint. Teremtményi jellegünkből következik, hogy erre a párbeszédre teljes szabadságunkat és egész létünket rá kell tenni. Az erkölcsi rend az élet súyos helyzeteiben is kötelez, s ott is ki kell tudni mondani, hogy ne az én akaratom valósuljon meg, hanem az Atyáé. Ez a legáltalánosabb értelmezése annak a kijelentésnek, hogy „aki elveszti életét értem, az megtalálja”. De a dialektikának nem volna emberi színezete, ha Jézus a bűn kérdését nem világította volna meg az üdvösség rendjében. Isten a konkrét, elesett ember iránt mutatta meg a szeretetét Jézus Krisztusban. S ezt csak úgy tehette meg, ha meghirdette a bűnök bocsánatát és végleges eltörlését. Lélektani szempontból a bűnbocsánatnak az az eredménye, hogy személyes én-ünk gyarlóságunk ellenére is megmarad, sőt tökéletesedik. A bűnbánatban lerakhatjuk a múlt terhét, sőt a szeretet, a hála és ragaszkodás magasabb fokára juthatunk el; mert „akinek sokat bocsátottak meg, az nagyon szerethet." Az üdvösség útjának tehát megvan a sajátos dinamikája, s ez a szellemnek, a lelkiségnek a felülkerekedésére törekszik. A megigazult embernek „lelki embernek” kell lennie, aki nem testi, azaz ösztönös szempontok szerint ítéli meg feladatait, céljait és embertársait. Az üdvösség ajándék-jellege legjobban abban mutatkozik meg, hogy Isten maga gondoskodik ennek a lelkiségnek a kialakulásáról. Az „Isten Lelke” már az Ószövetség szerint is az idők teljességének nagy adománya (Joel 3,1—5), s az ember bensejét fogja áthatni (Ez 36,26). Ö a teremtő és rendező hatalom. Jézus különösképpen birtokolja a Lelket (Lk 4,18), azért adhatja övéinek: Akiben Krisztus Lelke lakik, az Krisztusé (Rám 8,9). Jézus emberségében a Lélek eszkatologikus hatása elérte a célt és a teljességet: Isten lett minden mindenben (1Kor 15,28). Földi életében egészen a Lélek irányította, feltámadásában pedig beöltöztette az Isten Fiának dicsőséges szellemiségébe. A Szentlélek bennünk is elővételezi az örök élet mozzanatait: úgy lakik bennünk, mint az Atya iránt és az emberek iránt való szeretet princípiuma (Rám 5,5), ő tanít imádkozni (Rám 8,26), ő a foglalója örökségünknek (2Kor 5,5). Nem magához láncol, hanem azért kapjuk, hogy „őbenne utunk nyíljék az Atyához" (Ef 2,18). A Szentháromságban az Atya és a Fiú örök párbeszéde a Szentlélekben fejeződik ki. Ha őt kapjuk, általa a mi párbeszédünk is biztosítva van: itt még a hit homályának és az emberi gyarlóságnak a dialektikus zökkenőiben, odaát a végtelen szellemi távlatokban. A Szentlélek a biztosítéka annak, hogy az örök élet végtelen szellemi értékeit felfogjuk, illetve hogy személyes életünk erre a magaslatra felemelkedjék. 72
