Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: "Szem nem látta, fül nem hallotta" (1Kor 2,9)
az ellentéteket megszünteti, az embert kiragadja a halálraszántság helyzetéből és saját tősége alatt szerető közösséggé formálja övéit. De az apostoli igehirdetés azt is hangsúlyozta, hogy ez az üdvösség még csak „reményben a mienk” (Rám 8,24), tehát tudatosítani kell, s az ígéretnek megfelelően alakítani életünket. A hit tehát új meglátásokat hoz, új állásfoglalásra késztet, de megköveteli a személyes odaadást, az erkölcsi elkötelezettséget. Jézus szenvedésében elméletileg megláthatom a szenvedés problémájának a megoldását, de azért még egyéni szenvedésem igazi emberi kín marad. Mégis miben van az üdvösség biztosítéka? Abban, hogy a Jézusban megvalósult örök élet és üdvösség kegyelem alakjában kiárad s engem is eltölt, és így a lét síkján is osztozom Jézus sorsában. Amikor hiszek és remélek benne, nemcsak én azonosítom vele magamat, hanem ő is azonosítja magát velem, mégpedig úgy, ahogy már célnál van és én is hozzátartozom teljességéhez. A Krisztus által hozott megváltás tehát új létbeli meghatározást adott a világnak, átemelte a kegyelmi rendbe, ezért a természetfölötti cél elérése lehetséges. Ilyen értelemben állítja Karl Rahner4, hogy az eszkatológiában, vagyis a végső dolgokról szóló tárgyalásban az emberről beszélünk, ahogy benne áll az üdvrendben. A megváltott ember kegyelmi helyzetéből kiindulva állíthatjuk, hogy van olyan jövő, amely felfoghatatlan boldogságot jelent és amelyet személyes szabadsággal keli keresni, illetve elfogadni. Ebből az alapelvből kiindulva még rámutathatunk arra is, hogy az örök élet kérdésében nem a halhatatlan lélek kapja a főszerepet, hanem Krisztus feltámadása és a vele való kegyelmi közösségünk. Kétségtelen, hogy a lélek halhatatlan princípium az emberben, de a lélek nem az egész emberi személy. A halandó ember számára az örök élet csak kegyelmi ajándék lehet. A megvalósulás Krisztusban Milyen jogon mondható tehát Jézus Krisztus feltámadása a mi örök boldogságunk biztosítékának? Ha a végső feleletet keressük, akkor vissza kell nyúlnunk Isten legbensőbb személyes megnyilatkozásához. Ennek gondolatmenetét W. Breuning5 így adja meg: Jézus léte, tanítása, munkássága, csodái, szenvedése, halála, megdicsőülése és istenfiúsága mind annak a bizonyítéka, hogy az Atya szereti a világot (Jn 3,16), sőt hogy Isten maga a szeretet (1Jn 4,8). Krisztusban az Atya „a jóságát és szeretetét nyilvánította ki” (Tit 3,4), ezért őt jogosan tekinthetjük az „értünk való lét" (pro-existentia) kifejezőjének. Ha egyszer őbenne az Atya örök Szava, a Fiú emberré lett, akkor ő egész életével az Atya üzenete marad. De mivel egy lett közülünk, sőt a teremtmények „elsőszülötte", azért mindnyájunkat képvisel. Ö a mi világunkhoz tartozik, ezért a világot ugyanaz az atyai szeretet fogja át, mint amellyel az Atya őrá tekint. Ez a szeretet őt már megdicsőítette a feltámadásban és kimondta az elkötelezettséget a mi megdicsőítésünkre is. Jézus feltámadása nem rideg belenyúlás volt az üdvrendbe. Nem szabad úgy értelmezni, hogy az Atya kimentette ebből a világból azt, ami az övé. A feltámasztás válasz volt Jézusnak arra az engedelmességére, amelyet mindnyájunk nevében bemutatott. A „kereszt botránya" látszólag elhomályosította az Atya szeretetét. Valójában azonban kiemelte és a mi számunkra is érzékelhetővé tette. Ha megmenti őt a haláltól, akkor Jézusnak nem ad alkalmat arra, hogy engedelmes legyen egészen a halálig és értünk is meghozza a végső áldozatot. A feltámadásban az Atya Jézusnak nemcsak azt a szeretetét viszonozta, amely őrá irányult, hanem azt is jutalmazta, amely miránk irányult. Jézus megváltói dicsősége éppen az, hogy a végsőkig érvényesítheti szeretetét, amellyel átfogta az emberiséget, így lett a mi „még nem"-ünknek Jézus „már igen”-je a biztosítéka. Azóta tudjuk, hogy ahová a Fő eljutott, oda eljuthatnak a tagok is. Isten atyai szeretete nélkül tehát értelmetlen az örök élet. Csak a szeretet biztosíthat arról, hogy a lét szerzője megment a pusztulástól. Csak a szeretet hozhatja helyre, amit elrontottunk, s csak a szeretet adhat életkedvet, lendületet, örömet. Végül csak az atyai szeretet késztetheti Istent arra, hogy kitáruljon előttem, s végtelen értékeinek, jóságának hordozójává tegyen. A kinyilatkoztatás ezt az állapotot nevezi színelátásnak. A szeretetnek egyúttal átalakító ereje is van. Hatása alatt lemondunk az önzésről, a kicsinyességről és átvesszük annak a szellemiségét, nagyvonalúságát, aki magához emelt. De a következtetéseinkben vigyázni kell arra, hogy az isteni szeretetet ősi valóságnak tekintsük, s ne az emberi szeretetből kiindulva alkossunk róla képet. Isten szeretete természetfölötti, új és meglepő: olyan titok, mint maga az Isten. Ezért csak ő képesíthet rá, hogy felfogjuk, válaszoljunk rá és hogy megértsük útjait. A teremtmény az örök életben értelmetlenül állna előtte, ha már itt a földön sem tanult volna meg belőle valamit. A példa itt is Jézus, az ember, aki „annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult” (Zsid 5,8). Ű azt állította magáról, hogy ő az „út”, földi útja azonban a kiüresítés teljességéhez vezetett. Mindenről le kellett mondania, mindent oda 71
