Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: "Szem nem látta, fül nem hallotta" (1Kor 2,9)

és igazolt hirdetői voltak, tehát nem emberi véleményt nyilvánítottak. A végső bizonyíték pedig Krisztus önigazolása, amit megtett életével, csodáival és főleg feltámadásával. Még arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy a Szentírás nem sorolja fel az ég örömeit, nem részletezi az örök élet tartalmát, s főleg nem közelíti meg azt az emberi fantázia színeivel. Megelégszik annak a hangoztatásával, hogy az örök élet Isten adománya, együttlét a meg- dicsőült Krisztussal és az ő örökségében való részesedés.

A titok megközelítésének módja

A hitigazságok kifejtésénél az egyik módszer az lehet, hogy a Szentírás kijelentéseit elemezzük. Az örök élet kérdésében azonban ez a módszer nem elegendő. Az örök élet a végső cél, mely felé az egész világ útban van, amely felé az egész üdvtörténet mutat. Azért itt elsősorban Isten tettei igazítanak el, nem a szavai. A legnagyobb üdvtörténeti tett a megváltás, Jézus kereszthalála és feltámadása volt: „vétkeinkért halált szenvedett és megigazulásunkra feltámadt” (Rám 4,25). Ö hazatért az Atyához, és mint Fiú átvette a neki kijáró dicsőséget. Az örök élet őbenne valósult meg, s mivel ő a „második Ádám" és mindnyájunkat képvisel, azért mi az ő teljességéből merítünk. Feltámadása belevetítette történelmünkbe a végső célt, ezért mondja Schillebeeckx, hogy a végső dolgokról csak annyiban beszélhetünk, amennyiben azoknak a csírái és fogódzópontjai benne vannak világunkban.1

Az apostoli egyház Jézus második eljövetelébe olvasta bele a teljesedést, mind az egyén, mind a történelem szempontjából. Külön magyarázatra azért nem volt szükség, mert Jézus eljövetelét közelinek gondolták. De a világ vége nem megsemmisülés lesz, hanem az „új ég és új föld” kialakulása. Ez lesz egyúttal Jézus megváltói tevékenységének is a befejezése. Pál apostol azzal utal rá, hogy eljöveteléhez kapcsolja a holtak feltámadását, mint végső győzelmet. Krisztus uralma nem lenne teljes, ha üdvösségünk utolsó ellenségét, a halált is le nem győzné (1Kor 15,26). A remény tehát Krisztusra épül. Ö úgy jön el, mint szabadító, de egyben ítéletet is tart, azért tisztának és feddhetetlennek kell lenni az ő napjára (Kol 1,22). Bultmannal és mindenféle racionalista magyarázattal szemben hivatkozunk arra, hogy az apostoli egyház reménye reális volt, mert Jézus valóságos feltámadásán nyugodott, nem pedig az ember természetes vágyai kaptak benne megfogalmazást.2 Szent Pál maga nagyon jól tudta, hogy Jézus feltámadása nélkül a hit hiábavaló, s a remény is csak ábrándozás (1Kor 15,17). János apostol is arról tanúskodik, hogy Jézusban az élet megjelent, ők látták és kezükkel tapintották (1Jn 1,1).

Azon nem csodálkozhatunk, hogy az apostoli igehirdetés az örök boldogsággal kapcsolatban még sem lélektani, sem antropológiai kérdéseket nem vetett fel. Nekik még elég volt annyi, hogy „ha majd Krisztus megjelenik, mi is hozzá hasonlók leszünk, mert látni fogjuk, amint van" (1Jn 3,2), s „ő majd átalakítja gyarló testünket és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez" (Fii 3,21). Ma ellenben az élet értelmét így fogalmazzuk meg: Lehetséges-e önmagunk megvalósítása? Ki tudjuk-e fejleszteni képességeinket, elérhetjük-e vágyainkat, érvényesülhetünk-e a közösségben, egyensúlyba jut-e az egyén és a közösség viszonya, megszerezhetjük-e az alkotás örömét? A földön mindez nem teljesül, legföljebb bizonyos fokot ér el. A nehézségek belülről és kívülről adódnak, s vágyaink mindig tovább nyúlnak, mint adottságaink. A boldogság esetében azonban — ahogy h'ans Urs von Balthasar kifejti-1 — a belső és külső tényezőknek egybe kell csengeniük és összefüggő egészet alkotniuk. Életünk folyamán azonban ez a konvergencia nem valósul meg. A boldogság végső foka ezért csak Isten ajándéka lehet, de úgy, hogy minket és világunkat átalakítja. Földi életünkben létünk és magatartásunk mindig esékeny. Az élet mozzanatainak egyensúlya nincs megadva, inkább feladatként kapjuk, s azt sem tudjuk biztosan, hogy az egyensúlyt milyen irányban keressük. Az élet kemény valósága és nem várt buktatói pedig, mint a csalódás, betegség, igazságtalanság, szeretettel való visszaélés, halál látványa, érthetően megnehezítik az abszolút jövőbe vetett reményt.

Mit jelentett ilyen körülmények között az apostoli egyház számára az az ígéret, hogy Krisztus eljön és üdvösséget hoz? Az egyén számára akkor is és most is ez volt a döntő: az üdvösség az én üdvösségem lesz-e? Az én életem jut-e célba, az én igényeimet ismerik-e el? Az egyházi hit azonban az egyéni üdvösséget mindig összekapcsolta a Krisztushoz tartozó közösség üdvével. Ezzel pedig előre megoldást adott arra az antropológiai problémára, hogy a boldogság követelménye a társas természet vágyainak tisztulása is legyen. Legtöbbször nem is gondolunk arra, hogy az apostoli igehirdetés milyen szellemi finomságokat ért el akkor, amikor például János evangéliumában Jézust útnak, igazságnak, életnek, világosságnak nevezi. Ezekben a fogalmakban benne van az utalás arra, hogy a Jézus által hozott megváltás gyógyítja elesettségünket, irányt mutat.

70