Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: "Szem nem látta, fül nem hallotta" (1Kor 2,9)
Jegyzetek: 1. Szent-Györgyi Albert: Az élet jellege. Bp. 1975. 8. o. — 2. Vő. Karl Strobl: Wozu leben — wozu glauben? Herder, 1975. 11—21. o. — 3. Legutóbb: Demográfia 1976/2—3. — A „Diakonia" 1977/1. számát főként ennek a témának szenteli. — 4. Vő. Karl Rahner: Grundkurs des Glaubens. Herder, 1976. 390—391. o. — 5. Vö. Karl Jaspers: Bevezetés a filozófiába. In: Mai nyugati filozófia. Tankönyvkiadó, Bp. 1967. 55. o. — 6. Turgenyev: Költemények prózában. Bp. 1956. 376. o. Gál Ferenc „SZEM NEM LATTA, FÜL NEM HALLOTTA” (1KOR 2,9) A „másvilág” a „túlvilág" szó azt a hitbeli meggyőződést fejezi ki, hogy tapasztalati világunkon kívül van egy másik létrend, amelynek a halál után leszünk részesei, s amely valami egészen más, mint a mostani életünk. A halál utáni élet kérdése a hit keretébe tartozik, de a hiten nem vélekedést értünk, hanem az isteni kinyilatkoztatásból kapott ismeretet. Az emberi gondolkodás mindig küzdött ezzel a témával, erről eléggé meggyőznek a temetkezési emlékek. Nincs is olyan ember, aki a belső életérzés és a külső hatások következtében olykor fel ne tenné magának a kérdést: vár-e rám valami a halál után, vagy mindenestül beleveszek a semmibe? Ha van másvilág, akkor az a személyes élet folytatása, van benne erkölcsi szankció és teljesedés? A teológia igyekszik kimutatni, hogy az egész kérdéskomplexumban mire kapunk kifejezett isteni választ és hogyan kell azt értelmezni. Itt most csak egy tételt ragadunk ki: elgondolható-e az ember számára olyan üdvösség, amelyet teljes boldogságnak nevezünk, s kapunk-e elég biztosítékot arra, hogy ez valóban személyes célhozérés, hazatalálás? A halál gondolatánál ugyanis mindig felidéződik a temető dermesztő csendje, s az egyház liturgiája is szívesen emlegeti az örök nyugodalmat, ami szintén a pezsgő élet hiányát, a lendület és a lelkesedés megszűnését juttatja eszünkbe. A legtöbb keresztényben a Szentírás utalásaiból is csak annyi marad meg, hogy a túlvilágon az angyalok kara „szent, szent, szent"-et énekel és az üdvözöltek is valamilyen „új énekkel" dicsőítik Istent, tehát létük nem más, mint valamilyen oltár körüli szolgálat és valamilyen felemelő látványban való gyönyörködés. De nem szabad elfelejteni, hogy a kinyilatkoztatás képei mindig jelképek, amelyeknek magyarázó és nevelő értelmük van. Elsősorban azt akarják kifejezni, hogy ki az Isten a mi számunkra s hogy szavának és tettének üdvösség szerző ereje van. A szentírási képek alapján a kereszténységben is kialakult egy népies modell a túlvilágról, s ez Dante óta nem sokat változott: Isten csodálatos fénye ragyogja be a mennyei Jeruzsálemet, s az üdvözöltek fehér ruhában, pálmaággal vagy erényeik jelvényeivel örök ünnepet ülnek. Ma a végső dolgok iránti érdeklődés — minden evilági beállítottság ellenére — újra az érdeklődés előterébe lépett, ezért a keresztény tanításnak minden tekintetben a kor színvonalán kell járnia. Az örök élet ugyanis nem egy a vallási tételek közül, hanem mindennek a megoldása. Ha nincs az életnek örök kikötője, akkor igazán közömbös számomra, hogy van-e Isten, adott-e kinyilatkoztatást, létezik-e erkölcsi szankció? Viszont aki bepillant a kinyilatkoztatás rendszerébe és megismeri belőle Istent, s irántunk való leereszkedését, az könnyen belátja, hogy az élet örök megoldása csak olyan állapot lehet, amely méltó a szent és végtelen Istenhez, s ahhoz az emberhez, akit saját képmására alkotott. Isten az üdvtörténetben következetesen „élő Istennek” mutatja magát, s ha az üdvösség nem más, mint az ő életében való részesedés, akkor az üdvösség állapota az ember számára is olyan „örök élet", amely az élet minden örömét és lendületét magában hordozza. Az örök jutalmazás és boldogság igazi témája a kinyilatkoztatásnak. Az Ószövetség még csak annyit tud mondani, hogy „az igazak lelke Isten kezében van, s gyötrelem nem érheti őket" (Bölcs 3,1). Jézus ellenben már azzal áll elénk, hogy ő osztogatja a feltámadást és az örök életet, ő fizet meg érdemeink szerint, ő készít helyet számunkra az Atyánál. Boldognak nevezi azt, aki gyakorolta az erényeket, mert övé a mennyek országa, meglátja Istent, vigasztalást és kárpótlást kap. Sőt feltételezi a túláradó boldogságot: örüljetek és újjong- jatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok (Mt 5,12). Az apostolok is el nem hervadó koszorúról (1Kor 9,25) és újjongó örömről (IPt 4,13) beszélnek. Pál apostol kijelenti, hogy ennek az életnek a szenvedései nem mérhetők a jövő élet dicsőségéhez (Róm 8,18), s ez a boldogság egészen természetfölötti" „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik" (1Kor 2,9). A kijelentések értékelésénél teológiailag bizonyítottnak kell venni, hogy a Szentírás az Istentől kapott tanítást tartalmazza, s az apostolok ennek a tanításnak a Krisztustól küldött 69
