Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Földényi János: A katolikus ember gyakorlati hitvallása

ken —, hogy az egyházközségi karitász-gon- a'ozókat a helyi tanács is igénybe veszi, mivel a rendelkezésre álló egy-két hivatásos szociális munkatárs — segítség nélkül — alig képes arra, hogy területe szociális igényeit felmérje és a szükséges gondozói munkát ellássa. Véleményem szerint éppen a szociális munka és az önkéntes szeretetszolgálat az az egyik leghatékonyabb bázis,

ahol keresztények és nem vallásos emberek egyetértésben tudnak együtt dolgozni fontos és aktuális társadalmi célkitűzések megvalósításában. Az anyagiak biztosításán felül éppen a ma annyira sürgetett embertársi segités az a közös terület, ahol az egyházak megtalálhatják sajátos feladatukat hazánk tá rsadalmóban.

Kardos József

A KATOLIKUS EMBER GYAKORLATI HITVALLÁSA

Már tanulmányaim kezdete óta foglalkoztat az a gondolat, hogy összeállítsak egy „gyakorlati" hitvallást. A keresztény erkölcsteológia ugyanis olyan tételeket vall, amelyek éppen annyira „dogmák", mint a dogmatika tételei. Ezeket a „gyakorlati" dogmákat azonban nem foglalták össze a történelmileg kialakult hitvallások. Évekkel később, a lelkipásztori tapasztalat indított arra, hogy az egykori gondolatot megvalósítsam. A gyóntatás, a hosszas beszélgetések során az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy az eddigieknél sokkal erőteljesebben kell tudatosítanunk a keresztény magatartás elveit, amelyektől való eltérés éppúgy szembefordít a kereszténység lényegével, mint akár egy tanitásbeli, dogmatikai eltérés. A jelenlegi összeállítás nem több, mint kísérlet. Ha sikerül továbbgondolkodásra, esetleg vitára, vagy újabb kísérletekre indítania, akkor elérte célját.

Hiszem és vallom, hogy a keresztény életforma nem más, mint tanúságtétel JÉZUS KRISZTUS-ról. Kézzelfoghatóvá kell tennem embertársaim számára, hogy bennünk és általunk JÉZUS KRISZTUS cselekedhet és élhet.

Hiszem, hogy személyiségem kialakításában csupán egyetlen igazi példaképem lehet: JÉZUS KRISZTUS. Embertársaim példájából — bárki legyen is az — csak a jót kell követnem, a rosszat nem. Hogy tárgyilagosságomat el ne veszítsem, elismerek tekintélyeket magam felett, akiknek engedelmességgel tartozom. Ilyen mindenek felett Isten Szava, amelyet az Anyaszentegyház hitelesen magyaráz, és amelyet számomra lelkipásztorom közvetít. — Elismerem a világi tekintélyeket, amennyiben ezek a közjó érdekében, lelkiismeretemmel összeegyeztethetőt parancsolnak. — A tekintély hordozójának még akkor is tisztelettel és engedelmességgel tartozom, ha személyes gyarlóságai emberileg értéktelenné teszik, — Szüleim és jótevőim iránt feltétlen tisztelettel tartozom, ha nem is mindenben kötelező engedelmességgel.

Lelkiismeretemet JÉZUS KRISZTUS és az egyház tanítása alapján alakítom ki. Szavát

követve szabadon választok lehetőségeim közül. Akkor tekintem magam szabadnak, ha lehetőségem van rá, hogy tegyem a jót. Cselekedeteim legfőbb normája a hit által megvilágosított józan ész. Felismerem, hogy cselekedeteim milyensége elsősorban a szándéktól függ, a rossz szándékot ezért nem tűröm szívemben. A cél semmiképp sem szentesíti a rossz eszközt. A Teremtő ISTEN- nek köszönhetem végső soron létemet, ezért felelősséggel tartozom Neki életemért. Hiszem, hogy Istent mindenek felett kell szeretnem, mégpedig elsősorban azáltal, hogy embertársaimat szeretem. Alapvetően nem tehetek különbséget ember és ember között: mindenkiben akivel bármi dolgom akad — Isten Képmását kell látnom és szeretnem.

Gondot fordítok arra, hogy világnézetemet kialakítsam és megalapozzam — lehetőségeimnek és műveltségi szintemnek megfelelően. Minden felmerülő kételyre megnyugtató megoldást keresek. Megszerzett, alátámasztott és összefüggéseiben tisztázott világnézetemhez ragaszkodom: attól magamat eltéríteni nem engedem, azt megtagadni nem fogom. Hitem parancsolja, hogy a nagy társadalmi törekvésekből részt kérjek. Mivel Isten egyedül mindentudó, az Ö joga az ember feletti ítélet, ezért soha nem ítélem el embertársamat. A józan ész határai között minden jelenséget először jóra magyarázok, így mindenkiről feltételezem, hogy becsületesen kutatja az igazságot. Szeretetemet nem tagadom meg tőle akkor sem, ha nézeteink különböznek.

Hiszem, hogy ellenfeleimmel szemben a leghatásosabb fegyver a szeretet: ezzel megbéníthatom haragjukat. A rosszat tehát jóval kell viszonoznom, a gyűlöletet szeretettel. Nem az erőszakosság, hanem a szelídség eszközeivel formálom környezetemet, amelyért Isten előtt felelős vagyok. A nyilvános bűnöst — amennyiben hatásköröm megkívánja — előbb négyszemközt figyelmeztetem, majd két tanú előtt, és csak utána fordulok a közösséghez. Alapelvem marad: hiszek a szeretet végső győzelmében.

Jóllehet, minden embert szeretnem kell, erre a hozzám testben vagy lélekben köze63