Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Kardos József: Korszerű karitászmunka
aki öt gyermekét egymaga ellátni nem tudta, segítséget kért. Ilyen esetben egyénektől, vagy családoktól érkeznek a legkülönbözőbb segítség-megajánlások. Egy másik hírben egy többgyermekes anya haláláról olvashattunk, amikor a legkisebb gyermek nem is értette mi történt, csak elárvultán gubbasztott egész nap. Akadt egy hasonló többgyermekes család, amely magához vette a gyermeket mindaddig, amíg rendezésre került a nagyobb gyermekek sorsa is, és az egyik nagynéni átvette a családi ellátás terheit. Hosszan lehetne sorolni a találékonyságnak azt a sok konkrét példáját, amit a „Caritas aktuell'’ kis lapja közöl és így nyitott fóruma a kölcsönös keresztényi segítségadásnak. Idézett példáink elsősorban azt a célt szolgálják, hogy mi is, a hazai társadalmi életformában felismerjük a lehetőséget és alkalmat egymás segítésére. A MAI KARITÁSZ-munkát mindenütt meghatározza a városiasodás és az azzal együtt járó eltömegesedés jelensége. Régen a családok, nagycsaládok, falvak lakói mind ismerték és segítették egymást. A kiterjedt rokonság rendszerint egymás közelében élt. A városba költözés megszakítja a régi kapcsolatokat. Egyes családtagok — főleg a fiatalabbak — kiszakadnak a vidéki otthonból és egyedül vagy később mint kiscsalád, férjfeleség, teljesen idegen világba kerülnek. Főként az új lakótelepekre jellemző ez a kiszakadás, ahol még az eredeti lakosság összetartó bázisa is hiányzik, öt-nyolc emeletes házakban, egymástól elkülönülten, akár évekig is ismeretlenül és érdektelenül élnek az emberek egymás mellett. A dolgozók munkahelyükről hazatérve bezárkóznak, a maguk életét élik. A köztük élő magányos lakók, nyugdíjasok szinte senkivel sem tudnak érintkezni. Ez a magány lassan a gondozási segélyen élő anyákat is érinti. Napközben a gyermekük ellátása miatt lekötöttek, a környezetükkel alig tartanak kapcsolatot; pedig közülük bizonyára sokan értékelnék az őket megértők barátságát, tanácsát, esetleg egy-egy órás kikapcsolódásra lehetőséget adó helyettesítést. Ezek a problémák verődnek vissza a Hazafias Népfront programjából éppen úgy, mint ahogy az egyéni igényekből megszületett olvasói levelekből (Nők Lapja, napilapok aktuális cikkei, stb.). Egyre többet hallunk arról, hogy mire kellene felfigyelnünk, miben kellene egymásnak segítséget nyújtanunk. A népfrontprogram külön hangsúlyozza a „lakóhelyi demokráciát", mint fontos közéleti tényezőt, beleértve a „lakóhelyi környezet kérdéseit, amelyek az embereket közvetlenül az életmódjukkal, összefüggő témakörökben érintik.” (Népfrontmozgalom szerepe és feladatai, ...Vitaanyag II.). Amikor pedig a tanácsok és a népfrontszervek együttműködését hangsúlyozza, akkor „a lakóhelyért végzett társadalmi munka lehetőségeinek kiszélesítését" kölcsönös, sokoldalú segítségben, a lakosság aktív részvételével akarja megvalósítani. És itt megtaláljuk helyét a falvak és városok egyházközségi munkájának is, hiszen az egy házközség hívei is ugyanazon társadalmi közösség tagjai. Hitük aktív gyakorlásából eredően pedig készségesek arra, hogy közreműködjenek embertársaik testi-lelki gondozásában, a rászorultak részére nyújtott esetenkénti vagy állandó segítségadásban. Elsősorban azokra a rászorultakra gondolunk itt, akik valóban a legközelebb álló felebarátok: a szomszédság, a közös lakásban, bérházban élők. A jelenlegi hazai egyházközségi karitász- szervezet korszerű megújításának szükséges módját napjaink társadalmi igényeiben kell keresnünk. Ma már idejét múlta az a gyakorlat, hogy alkalmi pénzösszegekkel, vagy csak azzal segítsünk. Az anyagiak mellett talán még nagyobb szükség van a jó szóra, látogatásra, házi betegápolásra, bevásárlásban való segítésre, fiatalok részére tanácsadásra, továbbtanulásra ösztönzésre, kismamáknak és kicsinyeiknek nyújtott támogatásra. Jelenlegi karitászmunkánkban egyre inkább nő a jelentősége a betegek lelki gondozása (BLG) tevékenységének is. Magányos öregeink, járóképtelen betegeink kérik és várják az egyházközségi karitász-tagok rendszeres látogatását. Elesettségükben lelki vigaszra, erősítésre szorulnak. Nem egy esetben további erőt merítenek nehéz helyzetük türelmes elviseléséhez. Olyan emberekről van itt szó, akik lakásukat elhagyni már nem tudják, de még otthon ellátják önmagukat, tevékenykednek, ahogy erejükből telik. Bevásárlással, kisebb segítségadással kell őket támogatni, de a hangsúly ezekben az esetekben is a lelki gondozáson van. Vannak közöttük idős emberek, akikhez hétszámra senki be nem teszi a lábát és jóformán az egyetlen látogatója az a lelki gondozó, aki a karitász-csoport részéről keresi fel. Külön ki kell emelnünk azt az igen jelentős pasztorációs munkát, amelyet papjaink végeznek az egyházközségek öregeinek és betegeinek elsőpénteki látogatásával, amikor Oltáriszentségben — mint legfőbb Vigasztalót és Segítőt — magát az Úr Jézust viszik el hozzájuk. Talán felesleges hangsúlyoznom, hogy a templomba el nem jutható vallásos öregeink és betegeink számára ez milyen nagy jelentőségű tevékenység, melyre a papoknak mindenkor, minden körülmények között időt kell találniok. Nem ritka az a gyakorlat — főleg vidé62
