Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 1. szám - FIGYELŐ - Gondolatok az olvasásról
hiányosságot azonban csak úgy lehet pótolni, ha felnőtt korban újra elővesszük a „kötelező és ajánlott olvasmányokat”. Az ízlések különbözőségéről való megállapításhoz csatlakozva itt idézhetjük Benedek Marcellt, akinek kiváló műve, „Az olvasás művészete” igen jó felelet arra a kérdésre: Hogyan olvassunk? Benedek Marcell szerint a világirodalomnak száz és száz alkotása van, amely lépcsőül szolgálhat, hogy a legmagasabb csúcsokra elérjünk, de hozzáteszi, hogy ezeket a lépcsőket egyéniségünknek megfelelően kell megválogatnunk. „Dante Isteni színjátéka csakugyan isteni alkotás, de kevésbé szégyellje magát az, aki nem olvasta, mint aki titkos ásítások közt kínlódta végig. Egyáltalán ne szégyenkezzék pedig az, aki belekezdett és félretette azzal az érzéssel: idáig én még nem jutottam el, de remélem, hogy eljutok valaha. Az ilyen ember valószínűleg el is jut majd odáig, hogy gyönyörűséget okoz neki az a fáradság és elmélyedés, amit az Isteni színjáték a legműveltebb olvasótól is megkíván.” Ml AZ IRODALOM? Ez a kérdés természetszerűen kapcsolódik az előbbihez. Valószínű, hogy feleletként mindenkinek az iskolai gyakorlatra támaszkodó meghatározás jut eszébe: Irodalom a művészi ábrázolás igényével alkotott művek összessége: tehát a szépirodalom. De gondolnunk kell tágabbi értelemre is: „Valamely közösség, korszak nyelvi formát öltött termékeinek összessége.” Az első magyarnyelvű irodalomtörténet: Pá- pay Sámuelnek „A magyar literatúra esmé- rete” címmel 1808-ban megjelent művében a következőket találjuk: „A literatúrának legközelebb való célja az oktatás” ... bár néha ezen a szón „csak a szép előadás tudománya értődik." Amikor az irodalom köréről beszél, a teológiát is az irodalom szerves részének, fejlődése fontos elemének tartja: „Ügy vesszük észre, hogy a nemzetek a maguk literatúrai csinosodását elsőben is a vallásnál fogva kezdik, ami tudniillik leginkább a szíveken fekszik ., . Nagy járatlanságát mutatná tehát az, aki ezt a teológiai ismeretekre kevéssé kiterjedettnek állítaná." (Meg kell jegyezni, hogy Pápay Sámuel református születésű, majd katolikussá lett ügyvéd volt.) Ez a megállapítás ad történeti távlatot Sík Sándor gondolatainak: „A katolicizmus életforma, éspedig totális életforma, amely az egész valóságot átölelni, alakítani, betölteni, átlelkesíteni igyekszik. Világfelfogás, amelyben benne van minden, ami embernek hozzáférhető; világérzés, amelyben elfér mindaz, ,ami ember szívébe felhatott', és világalakító lendület, amely mindent — külső és belső valóságot — a Krisztus képére akar átformálni ... A katolikus lélek (amenynyiben igazán az) ösztönszerűen tiltakozik a valóságnak mindenfajta megcsonkítása ellen. Az ő világnézete a mindenségnek — érzékelhetőnek és érzékfelettinek, emberinek és isteninek — értelmezése.” — Tételszerűen megfogalmazva tehát: az irodalom a teljes valóság ábrázolása. Az ebből levonható következtetések közül most csak kettőt érintünk: az egyik az erkölcsi rossznak ábrázolása, a másik a vallási tárgyú irodalom fontossága. — Az erkölcsi rossz ábrázolásának kérdésében szintén Sík Sándor eligazítását követhetjük. Ű egyrészt hangoztatja, hogy az írónak be kell mutatnia az egész világot. „Aki azt mondja, hogy nincs a világon szenny és nyomorúság, az hazudik. De az is hazudik, aki azt mondja, hogy csak szenny és nyomorúság van, vagy hogy ez a végső szó és végső valóság. Aki azt mondja, hogy nincs rossz, az hazudik; de az is hazudik, aki azt mondja, hogy a rossz nem rossz, hanem jó." Az olvasó felé viszont ez a figyelmeztetés szól: „öntudatos keresztény ember nem hagyja abba a maga nevelését addig, míg el nem jut a Krisztusban való nagykorúságnak, az Ő Isten-kiszab- ta méretei szerint neki elérhető fokára; ha ez megtörtént, akkor kellően fel van szerelve, hogy a könyvvel, illetőleg az íróval való küzdelméből emberségének és kereszténységének gyarapodásával kerüljön ki." A hittudomány kezdettől fogva szem előtt tartotta a művészi formában való megnyilatkozásnak fontosságát. Ennek igazolására hivatkozhatunk a legrégibb egyházatyáktól kezdve az egyházi írók hosszú sorára, kiemelve a legnagyobbat: Szent Ágostont. Nekünk magyaroknak legkiválóbb példánk Pázmány Péter. Öt azonban ma „ébreszteni” kell, amint Rónay Györgynek 1958-ban megjelent értékes antológiája már címében is jelzi.7 Nem áll egyedül a XVII—XVIII. század irodalmában. Elismerésünk azonban —• úgy látszik — csak a kor képzőművészetének szól, a vele egyenrangú színvonalat képviselő prózáról — az egy Zrínyi Miklóst kivéve — nem esik említés. Pedig a pálos Csuzy Zsig- mond, a ferences Telek József, a jezsuita Molnár János, a bencés Vajda Sámuel szintén megérdemelnék az „ébresztést”.8 De nemcsak a szoros értelemben vett teológiának, hanem a lelkiélet irodalmának is megvannak a maga klasszikusai, akikről oly kevés szó esik mostanában. A Szent István Társulat „Keresztény remekírók” sorozatából csak 16 kötet jelent meg 1944-ben, a Vigiliának az 50-es években megindult hasonló című sorozata sem folytatódott. Persze nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a figyelmeztetést, amelyet Prohászka Ottokár fogalmaz meg az „Élő vizek forrása” előszavában: „Ez a könyv lelki olvasmány. Él ugyan az irodalom eszközeivel, de nem 50
