Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 1. szám - FIGYELŐ - Szennay András: A szerkesztő levele
FIGYELŐ A SZERKESZTŐ LEVELE Kedves fiatal Teológus Kollégám! A jóval idősebb jogán és a közvetlenebb hang kedvéért használom a tegező formát. Leveledből sok minden, öröm, bizakodás, munkakedv, kritika és — sajnos — nem csekély rezig- náció csendül ki. Sajnálkozva jutsz a felismerésre, hogy törekvéseink (a júniusi számhoz mellékelt kérdőíveken jelentkező „felfrissítési” szándék) elszigeteltek maradnak. Ellenérvként csak egyetlent említenék: Te magad is felfigyeltél rá, örültél, vállalkozó kedvvel jelentetted ki, hogy káplánok és kispapok is részt vállalnak majd a TEOLÓGIA munkájában. És nem Te voltál az egyedüli . . . Kétségtelenül abban sem vagy az egyetlen .szenvedő” fél, hogy sokan fejüket csóválják, sőt személyi tekintélyüket érzik sértve, ha egy fiatal pap, papnövendék „kinyitja a száját", mert gondolatai támadnak. Amikor nyílt levéllel fordulok Hozzád, tudom, hogy nagy a felelősségem, mert sokakhoz szólok. Lelkes, bátor, nyílt szívű, gondolkodó fiatal teológusokhoz. Nagy a felelősségem, mert annyira egyértelműek az evangélium követelményei, és korunk, helyi egyházunk szükségletei és reményei, hogy bátortalanságból vagy opportunizmusból fakodó hallgatás vétkes hallgatás lenne. Azonfelül: a teológusok — idősek és fiatalok — egyszerűen nem vonhatják ki magukat a „tudományos munkára" hivatkozva egyházunk eljövendő életének munkálásá- ból. Mint az egyház szolgáinak, nekik is nem egyszer állást kell foglalniuk az egyházi élet számos kérdéseiben. Ne felejtsd el: egyházunkban nemcsak joga, de kötelessége is mindenkinek, hogy kimondja, leírja: hogyan s miként lehet és kell részt vállalnia Krisztus evangéliumának szolgálatában, hogy és miben kell állást foglalnia a megmerevedés mindenféle lehetőségeivel szemben. Sajnos a katolikus egyházban — régen és ma is —■ sokan panaszkodtak Róma és a püspökök miatt, de úgy, hogy maguk alig tettek valamit, alig segítették előbbre vinni Krisztus ügyét. Márpedig — kételkedhetünk-e ebben? — Krisztus ügyét kell magáévá tenni püspöknek, papnak, világinak egyaránt. Ha ma egy-egy egyházközségben vagy akár egy szemináriumban, teológiai főiskolán rutinszerű a liturgia, eredménytelen a lelkipásztori munka, unalmas és terméketlen a teológia, nincs meg a szükséges nyíltság az emberek, a társadalom, a világ szükségleteivel szemben, —• akkor e töménytelen sok mulasztást és bűnt nem lehet egyszerűen a püspökökre és pápára áthárítani. Plébánosoknak, káplánoknak, teológiai tanároknak, papnevelőknek, de a híveknek is — mindenkinek a maga helyén és életkeretei között —■ tenniük kell valamit egyházunk megújításáért. Számos területen és sok módon lehet elősegíteni azt, hogy jobb, elmélyültebb, élményszerűbb legyen az istentisztelet, érthetőbb és nívósabb a prédikáció, korszerűbb és reálisabb a lelkipásztori munka, és a teológiai oktatás. Röviden: hogy életünk minden területén tanúságot tegyünk Krisztusról. Olykor a kritika, máskor a viták hasznosak lehetnek. De mindennél többet ér, ha Te és Ti újra és újra megmutatjátok, hogy amit gondoltok, ami jót akartok, azt komolyan is veszitek, Nemcsak a „fervor primus”, a kezdeti lelkesedés hatása alatt, hanem később az évek múlásával is. Minden megújuló és megújító jó szándék kudarca, ha valaki — talán túlontúl korán —• rezignál, keserűen legyint: úgysem érdemes! Egyházunknak — lehet-e ez a 2. Vatikánum után még kérdéses és probléma? — fokozatosan és folyamatosan meg kell újulnia. E megújulásnak idején a legnagyobb kísértés és egyben a legkényelmesebb alibi lenne a kijelentés: úgysincs értelme semminek. Legjobb tehát, ha búcsút mondok az ügynek, ha belső, sőt esetleg külső emigrációba vonulok. Reményvesztett emberek lassan-lassan képtelenek gondolkodni és cselekedni. Ha valaha, hát ma van szükség egyházunkban hitükben erős és bizakodó, gondolkodó és cselekvő fiatalokra. Remélnünk kell mindannyiunknak, de főleg Nektek, akik előtt áll — mindezt oly sokszor hallottátok már — a még csak megkezdett életpálya. Remélnünk kell, — vajon ké35
