Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Gyürki László: "A szolgálatok különfélék..." (1Kor 12,5)
Ez a „mi" ölt testet láthatóan a közösségekben, amelyek összegyűjtve egyházat alkotnak, és ezek a közösségek a kommunió által válnak az egész földön elterjedt egyházzá. Papi nép. Eddig még nem beszéltünk a papságról, mert ennek a szónak a használata komplikálja, sőt meghamisítja a kérdést. Az Újszövetségben két szó fordul elő a papság kifejezésére. Mindkettő különböző valóságot fejez ki: a „hiereüs” jelzi az Isten és az emberek közti közvetítőt, míg a „presbüteros" a közösség elöljáróját (itt nincs utalás a közvetítésre és a kultuszra). A latin fordításban megmaradt ez a különbség, a magyarban azonban_egy szó — pap — fejezi ki mindkét valóságot. Pedig különbséget kell tenni a kettő között. A pap a „hiereüs” vonalán közvetítő Isten és emberek között. Ilyen értelemben Krisztus az egyedüli pap és a keresztény nép vele való kapcsolata révén „papi nép”. Isten népét azért mondhatjuk papi népnek, mert Krisztus teste, s az Ő életét éli. Ez a kifejezés azonban nem vonatkozik az áldozatra, a liturgikus cselekményekre. Szent Péter szerint a papi népnek „lelki áldozatot” kell bemutatni (1 Pt 2,5). Ez pedig a keresztény életet jelenti igazságban és szentségben Isten és ember előtt. A pap a „presbüteros” értelmében szolgálatot jelent a közösségben. Ez a püspök szentelése által nyerhető el bizonyos szolgálatra, főképpen a szentségekére. Ebben az értelemben nem állítható az általános papság minden hívőre. A papi szolgálat a „presbüteros” értelemben magába foglal egy papi szempontot a „hiereüs” értelmében is, de nem szűkíthető le csupán erre. A fölszentelt pap az egyetlen papnak, Jézus Krisztusnak a szolgája, s jelenvalóvá teszi Krisztus üdvösségének cselekményét. Ez a szolgálat azonban onnan ered, hogy ő az, aki elnököl az egyházi közösségben. Ha tehát valaki a papot (presbiiteros-t) papi funkciója által — „hiereüs" értelemben — határozza meg, akkor leszűkíti szolgálatának természetét. A szolgálatot mindenki viseli, s minden keresztény a kapott kegyelem szerint felelős az egyház építéséért (vö.: Ef 4,11—12; 1 Pt 4,10; iKor 12,16). A szolgálatokat nem lehet külső és belső szolgálatokra osztva egymással szembeállítani. Nem lehet ellentét az egyház belső élete és a világban való jelenléte között. A szolgálatok és a karizmák. — Szent Pál többször beszél azokról a különböző formákról, amelyek szerint mindenki végezheti egyházi felelős feladatát. Ez a különbség az egyház jelenlétének sokféle szükségét mutatja (Róm 12,6—8; 1Kor 12,8—10; 28—30; Ef 2,11—12). Nincs itt kizárólagos szó a közösség vallási szükségleteiről, mivel a szolidáris felelősség egészen széles területen nyilvánul meg. Pl.: a gyógyítás adománya, hogy fizikai egészséget adjunk az embereknek; a javak elosztása az anyagi nyomor megszűntetésére (menekültek gondozása, karitatív művek); a vigasztalás adománya (nyomorékok, foglyok gondozása); az evangélium hirdetése (a misszió minden formája); a tanítás adománya (minden teológiai és katechetikai feladat) végül azok adománya, akik az egybegyűlt közösséget megerősítik a hitben( elöljárók, pásztorok, presbiterek, diakónusok stb.). A hierarchikus és „papi” egyházban a felelősség fokozatos: felülről lefelé folyamatosan csökken. A laikusok feladata itt csak kiegészítő jellegű lehet, s ezt is csak bizonyos „mandátum” által gyakorolhatják. A karizma szó használata eléggé sokrétű szent Pálnál. A karizma Isten adománya, amely alkalmassá tesz a közösség szolgálatára. A karizmákat a Lélek adja, s Ő indítja a keresztényt munkára. Lehetőség, talentum ez, a prófétálástól a vezetésig, a liturgiától az evangélium hirdetéséig. A „szolgálat" és „karizma” gyakran fölcserélhető, de talán a karizma kissé tágabb. Minden szolgálat föltételez egy karizmát, viszont nem minden karizma gyakorol feltétlenül szolgálatot is. Egészen tág értelemben minden kereszténynek szolgálata van egyházával, társadalmával, családjával kapcsolatban. Szoros értelemben viszont meghatározott szolgálatról, az egyház számára építő, felelősséget jelentő, a helyi egyház által elismert szolgálatról beszélhetünk. Az egyház mint Isten népe, Krisztus teste, a Szentlélek temploma, különféle szolgálatok által szerveződik az evangélium hirdetésére és az üdvösség szentségére. A laikusok által vállalt felelősség ezért nem kiegészítése és pótlása a klérus esetleges számszerű hiányának. A presbiteri szolgálat. — Az egyház az Ország szentségének és a szolgálatnak jegyében él. Ezért egyes szolgálatokat hivatalos formában is elfogadott. A hagyomány által ilyen elfogadott szolgálat volt mindig a papság, amit kézfeltétellel, szenteléssel adtak át. Alapvető jellege sohasem volt kétséges. A szenteléssel a papi szolgálat része lett az egyház szentségi struktúrájának, amely szükséges ahhoz, hogy az egyház az üdvösség szentsége legyen. A pap és diakónus szolgálata elválaszthatatlan a püspökétől. A pap szolgálatát csak az egész egyház szolgálatából lehet megérteni, nem elszigetelten más szolgálatoktól. A „klerikális” egyházban a papság egy sor lezárása: Krisztus, az apostolok, a püspökök, a papok, — melyből kimarad a közösség. Amikor ebbe a sorba igyekeznek valahogy beilleszteni a laikusokat, megint csak a „papi" szisztéma szerint teszik: mandátumról, delegációról, a laikusok fölemeléséről, apostolságáról, beszélnek. Mindez azonban csak mélyíti a szakadékot a klerikusok és laikusok között. 251
