Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Gyürki László: "A szolgálatok különfélék..." (1Kor 12,5)
Lássuk most a presbiteri szolgálatot. 1. A presbiteri szolgálat karizma, ami konkrét feladathoz van kötve. A presbiter tartja össze a helyi egyház szervezetét, annak elnöke, s kapcsolatot teremt az egyetemes egyházzal. A Lélek adománya ez — karizma —, amely alkalmassá tesz ennek a feladatnak a gyakorlására. A papság kegyelem, — de kegyelem másokért. A papságról alkotott képünket ennek alapján kellene javítani: a papszentelés kegyelmét inkább az alanyra korlátoztuk és nem a szolgálatra. A papi hivatást választotta .. . pap szeretne lenni ... mindennek nincs elégséges teológiai alapja, mert az elsőbbség a személyen van, és elfelejtik a szolgálat tárgyát. Két megjegyzés kiegészítésképpen: helytelen lenne szembeállítani az egyházban a karizmát és a funkciót. Ez azt jelentené, hogy van egy hivatalos és egy karizmatikus (Lélek által vezetett) egyház. Ez ellentmond a Szentírásnak. Szent Pál írásaiból világos, hogy akik szolgálnak, azok részesei a karizmának. Ezért a felszentelt szolgáknak mindig arra kell törekedniük, hogy „karizmatikus módon" gyakorolják hivatásukat, legyenek nyitottak a Lélek indításaira. — A másik megjegyzés arra vonatkozik, hogy ez a perspektíva kijavítja a régi elgondolást, amely szerint a hierarchia az alap. A szentelés kegyelmet ad és beállít a többi szolgálat közé, amelyek az egyházat építik. Ez a szolgálattevő lehet: püspök, pap, diakónus, katekéta, karitatív munkás stb. Mindegyik szolgálat különbözik a másiktól, de nincs egymásnak alárendelve, s egyik sem fontosabb. 2. A presbiteri szolgálat kapcsolatban van a helyi egyházzal. Századok folyamán mindig természetes volt, hogy a helyi egyház „adott hivatást”, Ö jelölte ki a személyt a szolgálatra, akit azután felszenteltek. A szolgálatnak tudatosnak kell lenni. A szolgálatokat az egyetemes egyház nevében, de a helyi közösséggel való kapcsolatban bízzák a jelöltre. Az egyház mindig megőrizte annak a nyomát, hogy a felszentelés egy-egy feladatra, szolgálatra szól. 3. A felszentelt presbiter feladata, hogy irányítsa a helyi egyház szervezetét: koordinálás, vezetés, buzdítás, őrködés a közösség életében. Ámbár a közösségben mindenkinek felelőssége van, de egyesek ezt a felelősséget funkcióként is viselik: mindenki felelősségével felelősek. 4. A felszentelt presbiter erősíti a kapcsolatot az egyetemes egyházzal. A pap egy meghatározott közösséghez tartozik, azt képviseli az egyetemes egyházban. Ezzel megakadályozza, hogy a közösség bezárkózzék önmagába. Szentelése állandóan emlékezteti arra, hogy a mindenütt jelenlévő egyházhoz tartozik. A pap tehát az egységnek és az egyház identitásának döntő szimbóluma a helyi egyházak sokszínűségében. Ez magyarázza azt is, hogy a helyi közösség sohasem szentelte fel papjait, mégha a választással ő jelölte is ki őket. Ha püspökszenteléskor követelmény, hogy több püspök legyen jelen, ez nem az ünnepélyesség miatt van, sem azért, hogy biztosan megtörténjék a szentelés, hanem mert a püspökök jelenlétük és cselekményük által tanúsítják, hogy az apostoli szolgálat mindig az apostoli hit nevében történik, — tehát ők az egyetemes egyház tanúi. Ezért nem lehet elképzelni olyan közösséget, amely saját magának adna papot, kivonva mintegy magát az egyetemes egyházból. 5. A pap hívja össze a helyi egyházat. Egyetlen keresztény közösség sem hívhatja össze saját magát, nem jöhet össze a saját nevében. A felszentelt pap jelenlétével emlékezteti a közösséget arra, hogy összehivottak, hogy nem egy baráti csoport van együtt, hanem az egyház. A közösséget így Isten hívta össze a fölszentelt pap közbejöttével, aki „máshonnan" jön, mint a közösség. Ez a „máshonnan" maga Jézus Krisztus és az apostoli hagyomány. (Tehát nem értelmezhetjük az egyházat „demokratikusan", mintha a küldetés a közösségtől jönne és nem Istentől). Ezért csak a pap elnökölhet az összejövetelen. Nemcsak azért, mert hatalmat kapott az egyháztól, s mert az eukarisztia egy a hét szentség közül, hanem azért is, mert ez az Isten egyházának a szentsége. Mi várható a jövőben? — A „papi egyháztól” való elszakadás közelebb visz a Szentíráshoz és a hagyományhoz. Ugyanakkor azonban nagy szakadást és kockázatot is jelent ez a változás. A keresztény közösségek nem számolják fel egykönnyen azt az ernyedtséget és pasz- szivitást, amihez hozzászoktak a klerikális egyházban. De a papok számára is nehéz kialakítani az organikus kapcsolatot közösségükkel (az Isten népe, Krisztus teste, a Szentlélek temploma modellt). Papok és hívek görcsösen ragaszkodnak a régi struktúrához, bármi legyen is a helyi szükséglet, s ezzel kompromittálják az egyház küldetését és a felszentelt pap jövőjét. A feladatokra kell figyelni és ezeket a helyeket a szükségletek szerint kell betölteni. Át kell terelni a figyelmet a papság életéről és állapotáról (pl. a papi nőtlenség) magára a szolgálatra, a pásztori feladatra, vagyis az egyház missziójára. Döntő szerepe van ebben a helyi közösségeknek is, mert nekik kell kezdeményezni. A keresztények közös felelősségéből kell kiindulni és így meghatározni a feladatokat. Amikor ezeket a feladatokat látjuk, akkor tűnik ki a pap helyettesíthetetlen szerepe. Neki kell megakadályoznia, hogy a közösség ne zárkózzék önmagába, hanem Isten egyháza legyen itt és 252
