Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tomka Ferenc: Közös ima - közös elmélkedés
A közösségi elmélkedésnek, a közös imának a katolikus egyházban is világszerte terjedő formájában megvalósul az, amit Rahner fontosnak tart: a szabadon fogalmazott egyéni ima, az egymás vallási élményeiben való részesedés, az egymás felé való feltárulás, az egymásért való imádkozás stb. (Az alábbiakban a „közös ima”, „közösségi ima”, vagy „közösségi elmélkedés” kifejezéseken mindig ilyen spontán közösségi imádságot- elmélkedést értünk). — Hogy miért jó ez, miért van erre szükség? a) A közösségi ima termőtalaja a szentírási, evangéliumi szemlélet: Ha megkérdezzük a közösen imádkozókat, miért imádkoznak így, csodálkozva fognak ránk nézni: Vajon az igazi örömet nem kell-e megosztani? — kérdeznék. S vajon nem az Istennel való bensőséges kapcsolatból — az imádságból vagy az Istennel egyesülő életből —• fakadó öröm a legteljesebb öröm? Hogy lehet elképzelni azt-, hogy épp ezt ne osszuk meg egymással? Vajon ide nem vonatkozik a Szentírás szava, hogy a „Lélek ajándékait ki-ki azért kapja, hogy használjon vele” (1Kor 12,8)? A közös imában járatosak számára alig érthető az ezen imamódot nem gyakorló keresztények óvakodása, gyanakvása. Ök túljutottak már azon a téves „szemérmességen", vagy szégyenlősségen, amelynek hatására a keresztények olykor a papok is, csak felületi témákról — és sokszor felületesen — mernek beszélni egymás közt, a mélyebb vallási kérdésekről pedig csak nagyritkán, a benső lelki életről pedig gyakorlatilag soha. — Vajon a Szentírás nem arra szólít-e fel bennünket, hogy új életet éljünk Krisztusban, és hogy rádöbbenjünk: ez a valódi élet (Kol 3,1—3 stb.)? — kérdezik. S vajon keresztény közösségi életünkben nem kell-e úgy élnünk és beszélnünk — és természetesen imádkoznunk, — hogy közben tudjuk, hogy melyik a valódi élet, — és hogy közben Isten láthatatlan világára merjük szegezni tekintetünket (2 Kor 4,18)? — Ami pedig a szabadon fogalmazott imát illeti, nem erre szó- lítja-e fel Pál az első keresztényeket? — „Testvérek, mikor egybegyűltök legyen minde- gyikteknek dicsérő éneke vagy tanítása vagy kinyilatkoztatása (1Kor 14,26). A közös ima, a közös elmélkedés tehát benső életünk, örömeink, kegyelmi ajándékaink egymással való megosztása. A résztvevők összejönnek, hogy — szent Pál szavaival — egymás hitét és a kegyelem működését látva kölcsönösen megvigasztalódjanak, megerősödjenek (Rám 1,12). — Itt azonban már a közös ima gyümölcseit érintjük. b) A közös ima gyümölcseiről már a bevezetőben tettünk említést. Most csupán az imádságban résztvevőkre való hatásáról szólunk (mellőzve a kívülállókra gyakorolt hatás elemzését). A közös ima mind az imádkozó egyénekre, mind a közösség egészére alakítóan hat. Ami az egyéneket illeti, ha tiszta lélekkel, valóban Isten és egymás szeretetében folyik az imádság vagy elmélkedés , úgy az mind az éppen beszélők-imádkozók, mind pedig a hall- gatók-résztvevők hasznára lesz. Hiszen amint Maximus, Turin püspöke írja, a lelki beszélgetésnek, a lélekből fakadó beszédnek kettős haszna van: használ annak, aki hallgatja és annak aki beszél.4 Ennek okát többek között Clairvaux-i szent Bernát is bővebben megmagyarázza egyik beszédében: „Testvérek, bennetek valóban halló fülekre találok. De megvallom, hogy most, miközben beszélek hozzátok, az a benyomásom, hogy érzem készségtek izzását. Mert minél teljesebb a ti befogadástok, annál inkább részesedem én is a Szentlélek ajándékában, és annál nagyobb mértékben megkapom én magam is, amit nektek adok”.5 Ami a közösséget illeti, a közös ima megnyitja a korábban idegenként egymás mellett ülőket egymás felé, és létrehozza a konkrét közösség élményét. Keresztények, akik eddig csak felszínesen ismerték egymást, akik gyakran csak „felületi rétegekben” mertek mozogni egymás előtt, most megtapasztalják egymást úgy, ahogy Isten előtt állnak; megtapasztalják egymás mélységét — istenszeretetét és bűntudatát — és megtapasztalják azt, hogy lelkűk mélyén oly közel állnak egymáshoz, ahogyan azt eddig soha nem sejtették. Ez a felfedezés az egységnek és összetartozásnak egy eddig nem tapasztalt vagy alig tapasztalt mélységes örömét váltja ki. — Nemrégiben egy egyházmegyei papi lelkigyakorlaton többen élték át először a közös ima mélységét. A résztvevők jelentős része így foglalta össze élményét: „Soha nem hittem volna, hogy ily közel vagyunk egymáshoz. Sosem hittem volna, hogy papokkal lehet — és én valaha is fogok — így együtt imádkozni." A közösségi ima távolabbi feltételei A közösségi ima „megtanulásának" legtermészetesebb módja az együttimádkozás olyan személyekkel, akiknek már van „gyakorlatuk" ebben az imamódban. Ilyen esetben ui. az „újakat” általában egyrészt megrendíti a közösen imádkozok mély istenkapcsolata, másrészt az a közvetlenség és nyitottság, amellyel lényük legbensejéből megszólalnak, meg mernek szólalni egymás előtt. De a megdöbbenéssel egy időben „ráhangolódnak” az imádkozok „hullámhosszára" (hacsak valamilyen belső zár, görcs, előítélet meg nem akadályozza őket 242
