Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - KÖRKÉP - Mayer Miklós: Az imádkozó pap
Bárcsak szemlélnénk mi is többet az imádkozó Krisztust, hogy megtanuljuk tőle az imádság fontosságát. Nekünk papoknak még külön is Jézusra, mint az örök Főpapra kell tekintenünk. ,,Ö (Krisztus) örökre megmarad és így papsága örökké tart. így mindörökre üdvözíti azokat, akik általa járulnak Isten elé, hiszen örökké él, hogy közbenjárjon értünk." (Zsid. 7,25) Mi Krisztus papságának vagyunk részesei és így részt kell vennünk az ő közbenjáró imádságában is (vö. Zsid 4,14—15). — Vagy azt gondoljuk, hogy Krisztus csak igehirdetésére akar felhasználni minket, és imádságra nem? Az örökké élő és az emberiségért közbenjáró Krisztus a mi ajkunkkal és szivünkkel is kér és könyörög, úgy, ahogy „földi életében hangos kiáltással, könnyek között könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól és hódolatáért meghallgatásra talált” (Zsid 5,7). Ha részesei vagyunk papságának, akkor részesednünk kell imádságában is! A Püspöki Szinódus ezt írja a papok lelkiéletéről, különösen az imaéletéről: „A papok tehát kövessék Jézus Krisztus példáját, aki egész életét az imádságnak szentelte, álljanak a Szentlélek irányítása alatt, akiben így kiáltunk: Abba, Atya!" (vö. Rám 8,9—11) Mélyüljenek el Isten tanításában, találjanak naponta alkalmat arra, hogy az élet eseményeit az evangélium világosságában átgondolják, hogy így Isten szavának hűséges és készséges hallgatóivá, és az igehirdetés igazi szolgálóivá lehessenek. Legyenek állhatatosak a személyes imádságban, a napi zsolozsma végzésében, járuljanak gyakran a bűnbánat szentségéhez és legfőképpen tartsanak ki az eukarisztia titkának imádásában. Az eukarisztia ünneplése, még ha a hívők nem is vesznek részt benne, mindig központja marad az egyház életének és szíve a papi létnek!” „Legyenek állhatatosak a személyes imádságban..." (Lk 18,1). Ha egyszer komolyan megvizsgáljuk imaéletünket, magunk is megdöbbenünk, hogy milyen kevés bennünk az igazán személyes imádság. Ha nem vesszük komolyan az imaélet három alaptételét — a következetes napirendet, időben való lefekvéssel és korai felkeléssel; a komoly törekvést a Jézussal való egységre, —■ naponta néhány komoly önmegtagadást és a kötelességszerű keresztek nagylelkű vállalását — akkor hamarosan oda jutunk, hogy csak a kötelező imákat végezzük és legfeljebb egy-két sóhajtásra futja erőnkből. Ilyenkor aztán azt mondjuk, hogy a hivatalos imák miatt nem jut idő a személyes imára és ezt tényleg el is hisszük. Pedig nem az időhiány miatt sorvad el személyes imánk, ez már csak mutatója a benső élet sorvadásának, a hit és a szeretet megfogyatkozásának. Mennyire biztat bennünket Jézus, hogy kérjünk, keressünk, zörgessünk és soha ne hagyjuk abba!... —• s mégis megelégszünk néhány bágyadt sóhajjal. Legalább lelkipásztori kudarcaink döbbentsenek rá, hogy elsősorban önmagunkért kell imádkozni. — Uram, ne engedd, hogy az én gyarlóságom miatt elvesszenek mások. Rázz föl, tölts el Szentlelkeddel, hogy el ne rontsam, hanem előbbre vigyem művedet. — Megértem, hogy van olyan pap, aki betegségében nem imádkozik azért, hogy életben maradjon. Elvégre az egészség és élet úgysem végleges. Bele kell nyugodni, hogy előbb-utóbb elfogy. De hogy egy pap belenyugodjék abba, hogy elfogy a belső élete, hogy elsorvad imaélete, hogy csak tehernek érzi az imádságot, — ezt nem tartom normális dolognak. Inkább az volna a természetes, hogy minél inkább telnek az évek, annál bensőségesebb, melegebb lenne imaéletünk, mert növekedne az Ür Jézussal való egységünk. Hogy ha nem így van, akkor kérni, könyörögni, sürgetni kell. És ha valaki úgy látná, hogy kitartó, állhatatos könyörgése ellenére sem erősödött meg az imaélete, — biztos lehet benne, hogy ez a kitartó könyörgés, ez a személyes ima is már a fokozódó, erősödő imaélet jele. — És mennyit kellene imádkoznunk másokért is! Nem inkább Istennel kellene többet beszélgetni a híveinkről? — Egy paptestvérem —, akinek buzgóságát, jámborságát, munkabírását nagyra becsülöm — mondta nekem egyszer: Hát mit tegyek még!? Értük dolgozom késő éjszakáig, amikor készülök prédikációra, hitoktatásra. Értük já- rok-kelek egész nap. Fizikai fáradságomat is értük ajánlom fel, nem mulasztom el, hogy szentmiséimben megemlékezzem róluk. Mit csináljak még? Bizony, nélkülözhetetlen a lelkipásztori buzgóság, fáradozás, találékonyság, kell a jószándék, hogy mindent Istenért tegyünk, — de nagy szükség van a közbenjáró imádságra. Arra a tudatra, hogy bennem most Isten népe a titokzatos Krisztus imádkozik. Az Ö hangját szólaltatom meg, előimádkozója, karmestere vagyok nemcsak az egyház, hanem az egész világ istendicsőítő szimfóniájának. Válogatás az 1976-ban elhunyt Mayer Miklós dorogi plébános elmélkedéseiből. (Beküldte: Nagy László) 240
