Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - KÖRKÉP - Mayer Miklós: Az imádkozó pap
AZ IMÁDKOZÓ PAP Korunk jelszava a humanizmus —, kezdik az embert valami „nagyobbnak" tartani. Egyre tudatosabb lesz a keresztény humanizmus, amely ott gyökerezik az evangéliumban, ez az, ami ma mégis új felfedezésként hat: meglátni és szolgálni Krisztust az emberekben! Mert a másik ember: Krisztus! Sokszor talán eltorzítva, de mégis jelen van lelkében. Ma gyakran úgy érezzük, hogy senki sem előzhet meg minket keresztényeket az ember szolgálatában, hiszen az ember-Krisztus küld, menjünk, hirdessük az örömhírt: az Ige emberré lett és itt él közöttünk. Szeressük, segítsük az embert életünk odaadásáig, ahogyan hitünk szerzője, Jézus tette... Paptestvéreim! Mielőtt elindulunk, hogy Jézust megkeressük és szolgáljuk az emberekben, meg kell találnunk Öt önmagunkban. Le kell szállnunk szívünk mélyére, a „belső várkastélyba", hogy ott találkozzunk és egyesüljünk Vele. Bennünk lakik a hit és a szeretet által. Szent Pál így imádkozik híveiért: „Adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy Szentlelke által megerősödjetek benső emberré, hogy hittel Krisztus lakjék szívetekben” (Ef 3,16—17). Pedig halljuk Jézusnak szavát: „Aki hallgatja beszédemet, de tettekre nem váltja, hasonló az ostoba emberhez, aki homokra építette házát..." (Mt 7,26). Vajon nem éppen ennek az igazságnak az elhanyagolása okozza-e kudarcainkat, csügge- désünket? — Amikor esténként a szentségi Jézus előtt imádkoztam, keseregtem, hogy egyházközségemben visszaesik a vallási élet, az egyházilag eltemetetteknek kétharmad része szentségek nélkül hal meg, a megbérmáltak kétharmada búcsút mond a templomnak, akkor könyörögni kezdtem: Mennyire szeretném, Uram hozzád vezetni és neked adni a lelkeket. És ekkor egy gondolat villant belém, mintha maga az Úr mondta volna: Ha igazán akarod a lelkeket biztosítani nálam, akkor először magadat add egészen nekem! — Megértettem, hogy hiábavaló a papi fáradozásunk addig, amíg önmagunkat igaz hittel, szeretettel oda nem adtuk Neki. Keresztény életünknek és még fokozottabban, papi életünknek alapfeltétele, amit Krisztus így fejez ki: „Én vagyok a szőlőtő, ti meg a szőlővesszők, aki énbennem marad és én őbenne, az sok fürtöt terem, de nálam nélkül semmit sem tehettek!" (Jn 15,5). Megértjük ezt a szörnyű szót? Nihil ! Nem azt mondja Jézus, hogy nála nélkül csak keveset tehettek, hanem azt, hogy semmit. És ez a sötét nihil ásítozik ránk a hittanórákon, a félig üres templomban és még jobban azok szeméből, akik közönyösen mennek el mellettem az utcán. Nem tudom, minden papnak a saját kárán kell-e megtanulnia, hogy Jézusnak igaza van? Nem volna-e jobb, ha igazán hinnénk neki? Ó bár csak lelketek mélyéig hatolna Krisztus szava: „Nálam nélkül semmit sem tehettek!” Jézussal egyesült életünknek, belső életünknek csalhatatlan fokmérője az imaélet. Olyan az imaélet, mint a feszültségmérő a kazánokon, vagy az olajszint mutató az autókban. Az elmúlt hetekben két olyan ismerősről is hallottam, aki elégette autója motorját, mert nem figyelt az olajmutatóra .. . Pedig csak meg kellene állnunk, ha fogytán van lelkűnkben a hit és a szeretet olaja. Komolyan meg kellene vizsgálnunk, él-e még bennünk az imaélet, vagy talán elakadt, vagy egészen a minimálisra süllyedt? Mindnyájunk életében előfordulhat, hogy egy-két nap letörtségén, fáradságán csak a kötelességtudás segít át, amikor mégis csak hozzákezdünk az imádsághoz. Ha azonban továbbra is csak tehernek érezzük az imádságot, akkor baj van. Valami titkos féreg rágódik a „szőlővesszőn" és rongálja Jézussal való egységünket. Valami nincs rendben, ha az imaéletnek csak a terhét érezzük, de ízét nem. Mi egy másik világ hírnökei vagyunk! A magasságok levegőjét hordozzuk magunkban! Vajon megérződik-e ez rajtunk? Oda állunk-e naponta többször is Isten elé? Mert akkor lehetetlen, hogy ebből a közelségből semmi sem ivódna belénk. — Amikor egy párizsi ügyvéd kíváncsiságból elment, hogy ő is lássa az Ars-i plébánost, utána megrendülve mondta: Megláttam az Istent egy emberben. — Amikor a pap imaéletéről elmélkedünk, igazi központi küldetésről van szó. A pap keresztényi mivolta, istengyermeksége, isteni élete attól függ, mennyire van egybenőve Krisztussal, a szőlőtőkével. Benső életünk megjavítására Jézus példája álljon szemünk előtt. Jézus élete, munkája, szenvedése az Atyával való egységről tanúskodik. Nemcsak szavaival hirdeti ezt, hanem munkájának, fáradozásának ez ad értelmet, lendületet. Az Atya dicsőségét akarja előmozdítani, az Ö akaratát cselekedni mindenben, minden áron. Neki eledele az, hogy megtegye Isten akaratát (vö. Jn 4,34 skk). És bár ezt az Atyával való bensőségét senki sem szakíthatta szét, még csak meg sem csorbíthatta, mégis milyen gondosan ápolta ezt a kapcsolatot. Rendkívüli elfoglaltsága között is keresi Jézus az időt és az alkalmat, hogy mennyei Atyjával beszélgessen. Erről tanúskodnak imádságai, az Atyához intézett hálaadásai, könyörgései, melyeket a Szentírás őrzött meg számunkra. Meglepő kifejezést használunk: Jézusnak igazán volt imaélete. Volt benső élete, egysége az Atyával és ennek az egységnek a kifejezője, mutatója volt az a bensőséges imaélet, amelynek láttán a nehézkes apostolok is megkívánták az imádságot és kérték: „Uram, taníts meg minket imádkozni!” (Lk 11,1) 239
