Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - KÖRKÉP - Sinkó Ferenc: Ahogy az én népem imádkozott
az égiekkel, vércsevijjogásai rontott vajákos anyósának: — Mami, maga istentelen! Hogyan lehet ilyen kegyetlen? Ne ráncigálja bele az ilyesmibe a lányát, ne avatkozzék Isten dolgába. Gyógyítson, ha tud tisztességesen és emberségesen ... Megyünk apámmal a mezei úton. Át az országhatáron. Idegesen forgatom a fejem, nem lép-e ki valamelyik bokor mögül finánc, határőr? Az én aranyosom, hajlott hátával és dagadt lábain nyugodtan lépdel, tempósan, ahogyan terhek és keresztek hordozásához szokott férfihoz illendő. Útkereszteződéshez érünk. Kis fakerítésen belül barnára mázolt kereszt, rajta a Szenvedő pléh képmása. Utött-kopott, színehagyott kép, alig lehet kivenni a szemek és a száj helyét. Apám megáll. S beszélgetni kezd: — Uram, Jézus, mennyit is, mi mindent megértünk már. Te a kereszten, én meg a kereszt alatt... Megállók én is. Tudom, apám szeret Jézussal elbeszélgetni. Ezt teszi, amióta eszemet tudom. Anyám Istennel perlekedik, apám Jézussal beszélget. — Természetes is ez a dolog. Isten magasan van, még akkor is, ha szivünk mélyén is ott hallgatódzik és figyel. Ő vele birkózunk. Jézust azonban csak szeretni lehet, hiszen a sorsa egy volt a miénkkel. Megfogható, — ha Isten is, emberméretű. Apám soha el nem mulasztotta, hogy ha valaminek nekifogott, ne fohásszal kezdje: — Jézus segíts! Soha el nem mulasztotta a kereszt jelét rátenni a szentelt vízzel a homlokára, ha reggel munkába indult, különösen nem, ha útra kelt. Soha ki nem ment az udvarból fogattal, hogy a kocsiba, szekérbe fogott állatok elé oda ne rajzolja a porba ostora hegyével a kereszt jelét, Egyetlen „téteménye” volt, hogy karácsony táján megjelölte kereszttel az állatai ólját, istállóját. — Semmi köze ennek a babonához — mondta egyszer, mikor szóvá tettem a dolgot. — Nem akarok én egyebet, mint hogy Jézus segítsen. Ha akarja, járjak sikerrel, ha meg a Gondviselés úgy akarja, hogy megpróbáltatás érjen, tudjam elviselni. Annyira szerette Jézust, hogy halála előtt egy-két nappal a következő párbeszéd zajzajlott le közte és ápolója, a húgom között: — Lányom, szeretnék meggyónni és megái- dozni. — Hívatom a papot. — Nem, fogd be a lovat. Én megyek el a templomba. Halálos betegen kapaszkodott fel a kocsira, hogy a tíz háznyi távol levő templomba vigyék. Az ülésen úgy húzta ki magát, mint aki nagy méltóságú helyre megy látogatóba. — Koporsója fölött a virrasztók meg is állapították: — Nagypénteken fekszik koporsóba. Látszik, hogy szerette Jézust, az pedig vele volt. Nem azért mondom el ezt az erősen személyi, családi vonatkozású élményt, hogy a magam dolgaival traktáljam az olvasót. Nem az egyetlen volt az öreg Simon jobbágy, akinek Jézus volt vallási életének fókusza, hanem nagyon sokan voltak ilyenek — a túlnyomó többség volt azok között, akik vele együtt ballagtak az élet barázdáiban ... . .. Andalgok a kertek alatt. Maris ángyom jön szembe. Hátán kosár, kezében rózsafüzér. íratlan törvény, hogy az emberek, ha találkoznak, a köszönésen kívül még egy kérdést is odavessenek egymásnak. Meg is kérdezem: — Imádkozgat, Maris ángyom? — Beszélgetek, lelkem, a Szűzanyával. Én mondom, ő meg hallgatja . .. Igen, az asszonyok Máriával vannak olyan viszonyban, amilyenben a csendes, tűnődő és keresztet hordozó parasztemberek Jézussal. Olyan valóságosnak élték meg jelenlétét, hogy egy-egy ilyen találkozás és megjegyzés után szinte azt éreztem, hogy bármely pillanatban feltűnhetik az a mezítlábas barna názáreti fiatalasszony az otthoni ösvényeken. És semmiképpen se tartottam túlzásnak, mikor egy-egy búcsújáró helyen sírtak az asszonyok, mikor a keresztalja — a búcsús csoport —• harangok zengésében köszöntésképpen meghajtotta zászlóit a kegykép előtt, meg amikor elbúcsúzott tőle. Egy pillanatig se vitatnám, hogy mindaz, amit a folklór a vallási népélet, vallásos néphagyományok címszavai alatt összegyűjtött, rendszerezett, kiértékelt, messzemenően kinyomozván, melyik honnan eredt, melyiknek hol vannak párhuzamai, — téves lenne. Van babona is, bójoló imádság is, szép énekek is, van mese és legenda, ahogyan van káromlás és csúfolódás, van közmondás mindenre és mindennek az ellenkezőjére. Arra szeretném csak felhívni a figyelmet, amit gyermekkoromban megéltem és amit máig is érzek: katolikus népünk zömének vallásos életében, annak centrumában az elemi erejű, elementáris Isten-élmény van, s ehhez a centrumhoz, a vallásosság magasabb formáinak megéléséhez Jézushoz és Máriához való bensőséges viszonya nyújt neki támogatást. — Ha erről megfeledkezünk, egy nép szivének dobogásáról feledkezünk meg. Sínkó Ferenc 238
