Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - KÖRKÉP - Sinkó Ferenc: Ahogy az én népem imádkozott
—• Édesapám, hogy is van azzal az Istennel, meg a mennyországgal. . . Tegnap azt mondja X bátyám, hogy senki se tudja, mi van odaát, nem jött onnan még vissza senki... Azt mondja: a papok fújják a magukét, mert abból élnek... Apám csendesen körülnéz a tájon. Gyönyörű a vidék. Egyik felől a Börzsöny kékesszürke vonulata zárja le, nyugat felé is dombok. Közöttük az Ipoly és a két nagy patak, a Selmece és Korpona rétjeinek széles, ragyogóan zöld völgyei, távolról a Szitnya kéklik a párák fátyolában. Legyint apám: — Ha csak a papok szép szaván múlnék, hogy az emberek hisznek vagy nem, hidd el fiam, nem sokan fizetnék meg a párbért. . . Csakhogy itt sok minden prédikál. — Körülmutatott a tájékon. Nem tudnám megmondani, mikor merült fel bennem az érzés, a gondolat, hogy Valaki van mindazok felett, akiket és amiket magam körül látok. Bizonyos, hogy nem az iskola, nem a hittanóra. Bennem volt már, amikor templomba vitt anyám, vagy a nővérem, amikor kézenfogva vezetett apám a nagycsütörtöki esti körmeneten. Együtt nőtt velem, ahogyan növekedett tudatom tartalma. Se apám, se anyám nem beszéltek túlságosan sokat róla szóval, —• annál iskább magatartásukkal, cselekedeteikkel. Nemcsak ők, de a családom minden tagja, a rokonaim, az egész nemzetség és az egész falu. Azért is volt feltűnő, ha olyan megjegyzést hallottam, mint amit az imént idéztem. Annak a világnak, amiben éltem akkor, az Isten volt a központja az emberek túlnyomó többsége számára. Akárhogyan is próbáltam később, kamasz és felnőtt koromban kielemezni, melyik állt közelebb ehhez az Isten-fogalomhoz, mely mindnyájunkban élt: a szociológusok istenfogalma-e, az-e, amely a folklór hiedelmeinek felhői mögött trónol? Nem tudtam és nem is tudok kapcsolatot teremteni ezek és a mi Istenünk között. Nem volt egészen azonos a kiskatekizmus fogalmaival se — bár leginkább azokhoz állt közel. Semmiképpen se volt az a bizonyos szakállas öreg, amilyennek a katekizmus illusztrációi és az élclapok gúnyrajzai ábrázolták. Személyes volt, de megfoghatatlan és felfoghatatlan. Nem mondhatnám, hogy rajongó szeretet lobogott iránta abban a népben. Féltek tőle, inkább, mintsem szerették. Könyörögtek hozzá, szüntelenül ostromolták, emlegették, de kiszámíthatatlannak tartották, aki a legnagyobb jót is megteheti, de a legnagyobb rosszat is eltűri. Ezért — erre eléggé korán ráeszméltem — amikor olyanokat mondtak, hogy nem jött még onnan vissza, meg hogy: nem tudni, mi van ott — nem az Isten létét kérdőjelezték meg, hanem ennek a nagyon régi tapasztalaton alapuló meggyőződésüknek adtak kifejezést: hogy más a fogalom, a mi gyarló fogalmunk és más a világ és a lét mélyén lappangó rejtelem. Apám Isten-fogalma a sokat próbált, szelíd, a tényeket elfogadó ember Isten-eszméje volt. Nyughatatlan, türelmetlen anyám, a tipikus gea-mater, szüntelen perben állt Istennel. Veszekedett vele, miért tűri a rosszat, miért teszi próbára a jókat, miért nem védi az ártatlanokat és kiszolgáltatottakat? A két drága teremtés imádsága is olyan volt, mint az egyénisége, apámé szelíd, Istenbe kapaszkodó, anyámé lázongó. Kérő és belenyugvó, követelő és soha semmibe bele nem törődő, mindig viaskodó. Ebbe a két kategóriába tartozott a legtöbb férfi és asszony viszonya Istenhez azok közül, akik gyermekkorom hajnalán körülöttem ágáltak. Lanyhább vagy tüzesebb hőfokon ebből a magatartásból szóltak Istenhez. Kérték, ha nem teljesedett kívánságuk, panaszkodtak, a szenvedélyesebbje ki is kelt ellene, meg is káromolta, haragjában és szenvedélyében még azt is kijelentette, hogy nem kell neki Isten, nem hisz benne. Aztán ezek is szépen meghajoltak előtte, visszataláltak hozzá. Ha szenvedély, főként kapzsiság, a test szava belevitte őket botrányba, veszekedésbe, lopásba, magzatgyilkolásba, bújkáltak Istenük arca elől, de odáig nem jutottak el, hogy tagadják. Bűneikben tántorogva, sőt bűnt elelkövetni készülve is szüntelen folytatták lázas monológjaikat Isten láthatatlan, de nagyon érezhető orcája előtt. Ez volt az én nemzetségem és falum vallási életének lényege, zöme, túlnyomó része. Azok a jelenségek, amelyekről a vallási néprajz beszél, ennek a véget nem érő párbeszédnek — nevezhetjük alkudozásnak is — csak a perifériáján éltek és valósultak meg.. A babonás gyakorlatokat, „téteményeket” elsősorban csak egyesek gyakorolták. A többség eléggé bizalmatlanul szemlélte azokat. Nem népi hagyományok őrzőit látta bennük, hanem tilos és haszontalan dolgok művelőit. Egyik nagyanyám például afféle tudós, gyógyító asszony volt. És babonás. A családi hagyományban egyáltalán nem úgy élt, mint tiszteletre méltó egyéniség. Kalandjain nagyokat mulattak vagy — botránkoztak. Egyszer egyik lánya, kedves nagynéném beteg kislányát hozta hozzá, hogy tud-e valami orvosságot rá. Nagyanyám az udvaron két gödröt ásatott, egyiket elnevezte a halál gödrének, a másikat az élet gödrének s felszólította lányát, hogy a kis beteget tartsa afölé a gödör fölé, amelyik fölé akarja. Persze nem mondta meg, melyik az élet és melyik a halál gödre... Az én anyám, aki annyit perlekedett 237
