Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: Krisztus megtapasztalása az egyház életében és jeleiben
Szentírási alapok Testben jött el. Hit és tapasztalás szétszakadása egyáltalán nem korunk újdonsága. Jézus ostorozta a terméketlen fa kietlenségét: a farizeusi lelkületet. Szent János apostol pedig — mintha csak arról a szellemről szólna, melyet ma elkülönülő misztikának nevezhetnénk — ezt mondja: „Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, Istentől származnak-e, mert sok hamis próféta rontott a világra. Az Istentől származó lelket erről ismeritek fel: minden lélek, amely megvallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, Istentől van!" (1Jn 4,1—2). Ez tehát a „tárgyi oldal”, amelyet kerestünk: a keresztény lelkiségnek a Krisztusban kapott kinyilatkoztatásra kell visszamutatnia. Nagyon komolyan kell vennünk ennek a kinyilatkoztatásnak „testben eljött”, vagyis történelmi voltát. Nem időn kívüli Isten-ember kapcsolat jön itt létre, hantem adott idő- és tér-koordináták között „megtestesülő" jelenlét befogadói vagyunk. Az eredeti keresztény lelkiség tehát mérhetetlen távolságban van az én-misztika csak-formális, már-már tisztán pszichológiai értékű megnyilvánulásaitól. Itt is vannak szubjektív élmények (gondoljunk csak szent Pál „harmadik égig” való elragadtatására), de ezektől elválaszthatatlan a közösen átélt hit, sőt a cselekvés is. Ezért szólít fel az Apostol is: „értékesebb adományokra” törekedjünk (1Kor 12,31); mint az összefüggésből kiderül, azokra a közösséget egy testté kovácsoló tettekre, melyekben egyedül találjuk meg Krisztust és Szentleikét. Már nem én, hanem Krisztus. Az apostolok misztikája tehát arra a felismerésre összpontosul, hogy Jézus Istennek végső, döntő szava. A Krisztus-követőt az jellemzi, hogy sorsát, jövőjét Mestere kezébe tette le. Tapasztalata nem valamiféle befelé irányuló élmény, mint az én-misztika esetében, hanem „kifelé irányuló tapasztalat" (Gerhard Sauter). Origenész szavával: a keresztény lelkének „súlypontja önmagán kívül van”. Nem „én”-jében van létezése és eszmélése központja, hanem Jézusban. Tapasztalása nem (vagy nemcsak) önátélés, hanem a Másik átélése is. Ezért nevezhető hitnek, hűségnek, szeretetnek, találkozásnak. A Jézussal való találkozást az apostoli igehirdetés sokszor hasonlítja a szülő és a gyermek vagy a férfi és a nő kapcsolatához (pl. Ef 5,25). Martin Buber a „zwischen” (között) kategóriájával fejezi ki ezt a viszonyt, amely több az egymás mellett álló én-nél és te-nél: két pólus kölcsönös egymásra hatása, kölcsönös egymás-igenlése, a két én feloldódása a mi-ben. Itt is szerepe van az akaratnak, tettnek, de nem a birtokolni-akarás formájában, hanem annak a szabadságnak a jegyében, amely tud igent mondani és adni is. A „fordított én” világa ez, mely képes megnyílni, befogadásra kész: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gál 2,20). Ez a szentpáli „müsztérion”: a Jézussal való azonosulás titka. Egyek legyenek. Ez a Krisztusra összpontosuló, vele párbeszédben álló lelkűiét magában foglalja a kereszt megtapasztalását is: „Krisztussal keresztre vagyok feszítve". Igaz tehát, hogy a keresztény misztikus „szenvedő misztikus". De Krisztus módjára szenvedő, aki nem egyszerűen „elviselte" a keresztet, hanem elébe ment, szabadon vállalta, és éppen ezzel tette meg a jelentősebb tettnek: a mindenkivel való azonosulás jelének. Ezért a Krisztuskövető keresztje sem a tettek feladása, hanem ellenkezőleg, a mind teljesebb azonosulás, szolidaritás — „közvetítés” — forrása. Jézus búcsúbeszéde szavakba is foglalja a Krisztus-központú keresztény lelkiség közösségi tartalmát: „Azt akarom, hogy mind egyek legyenek; amint te, Atyám, énbennem vagy és én tebenned, úgy ők is egyek legyenek mibennünk” (Jn 17,21). A hiteles újszövetségi misztika tehát nem a „misztikus unió” zárt individuális egysége, még csak nem is a plotinoszi „henó- zis” létegysége, hanem az „egyházzá”, azaz közösséggé szélesült dialógus, amely továbbviszi az isteni életen belüli párbeszédet. Ez tehát az Újszövetségben a misztika — az Istennel való találkozás — „szerkezete”: az egyház élő közössége közvetíti Krisztust, Ű pedig az Atyát. Mivel Istent Fiában szemlélhetjük, Jézust pedig az irgalmasság tetteiben találjuk meg, nem válik külön az „aktív” és a „passzív” oldal: a cselekvés és a szemlélődés. Szent Jánost élete végéig foglalkoztatja a gondolat, hogy az Istennel való igazi egységre a szeretet aktivitása vezet el. A „cselekvő misztikus” eszményét senkisem rajzolta meg sokatmondóbban, mint ő első levelében: „Istent senkisem látta. Ha szeretjük egymást, Isten köztünk marad, és szeretete tökéletes lesz bennünk" (4,12). Ez a keresztény misztika csúcsa, S bár szent János nem is használta a „remény" kifejezést, mert annyira jelenként éli meg a végső jövőt, — szent Pál tanításából az is kitűnik, hogy a keresztény misztika a remény megtapasztalása is. A Kolosszei levelében Pál egyik alapszava, „Krisztus bennünk”, kifejezetten mint „a jövendő dicsőségre vezető remény” szerepel. A Krisztussal — a Krisztusközösségben — létrejött találkozás tehát nem a múlt vagy a nirvána (a létfeladás) felé mutat, hanem a jövő felé ragad. 232
