Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: Krisztus megtapasztalása az egyház életében és jeleiben
Ezek a jellemzők önmagukért beszélnek. A Krisztus-központú, közösségi, reményre késztető, tettekben gyümölcsöző keresztény lelkiség — amelyet a Szentírás feltételez — kizárja a magunkba-zárulást, az elkülönülést, a cselekvés feladását. Azok a tapasztalások, amelyek a „Krisztusban való lét” (szentpáli) „misztériumát" kitöltik, emberi nyitottságunk, felnőtt keresztényi mivoltunk forrásai. A patrisztikus irodalom és tanulságai A misztikus egzegézis. Mint általában, a misztika vonatkozásában is a Szentírásban lefektetett alapokra épül az ókeresztény szentatyák irodalma. Ahogy az Újszövetségben, ebben az irodalomban sincs még rendszerbe foglalt „misztika”, de jelen van problematikája. Már megjelenik a „misztikus” szó is (melléknévi formában). Először az alexandriai szentirásmagya- rázó iskola alkalmazza. Az alexandriaiak írásallegóriája nem csupán irodalmi módszer, hanem a Szentírás Krisztusra vonatkozó értelmének feltárása. A „misztikus magyarázat” tehát evangéliumi és páli alapokra megy vissza, legfőbb mondanivalója — ezekhez hasonlóan — éppen az, hogy az egész üdvtörténet Krisztusban teljesedett ki, kapta meg végső értelmét, ő a történelem kulcsa. — Szentpáli értelemben szerepel a misztérium szó is, főleg Origenésznél és szent Kelemennél. Jelentése: „Krisztus bennünk”, tehát kifejezetten keresztény tartalmú, a kinyilatkoztatásra hivatkozó. Aki alkalmazza, azt az igazságot mondja ki, hogy Krisztus a „legmélyebben vallási”, mert Isten végső titka, Isten „megtapasztalása" csak Jézus Krisztuson keresztül lehetséges. A „misztikus" ezért a továbbiakban azt az egzegézist jellemzi, amely Krisztusra és üdvösségművére épül. Didymus az „írásba való misztikus és szellemi bevezetésről” beszél. Alexandriai szent Cirill alkalmazza Izajás-magyarázatában, és megjelenik a „húsvéti krónikában” is. A misztikus jelző két további árnyalata is él a szentatyáknál. Misztikusnak mondanak minden tanítást, amely a hit legmélyebb dolgaira vonatkozik. Gezáriai Eusebius Demonstratio evangelica-jában a Krisztus istenségéről szóló tanítást — mindazzal egybevetve, amit az emberről tudunk — „legmélyebb értelemben misztikusnak” (misztikótera) mondja. Szent Cirill egyik töredékben fennmaradt írásában kimondhatatlannak és misztikusnak nevezi a Szentháromságot. Eusebius egyenesen misztikus Háromságról beszél. — Másik (ugyancsak szentpáli) hagyományt visz tovább az a szóhasználat, amelyben a „misztikus” hasonló jelentésű a „szellemivel” (melyet az apostol a „testivel” állít szembe). A szellemit azonban itt sem plátói-görög módra — a testiessel szembeállított pszichére — kell értenünk, hanem a Krisztusban megvalósult magasabb szintű szövetséget jelzi, amely fölülmúlja az Ószövetség „testi” kötelékét. A görög szentatyáknál tehát a „misztikus” egyik fő jelentése — több árnyalatban is — Krisztus isteni valóságát fejezi ki, amelyet az evangélium és az élő igehirdetés hoz közel hozzánk. Az ebből kibontható misztika nem az ember belső, tartalomnélküli kötetlenségét jelenti, hanem a Krisztussal való személyes találkozást, a benne megvalósult kinyilatkoztatás átvételét. Nem az „istenibe való felszívódást”, hanem Isten emberréválásának, a megtestesülésnek továbbszélesitését. Jó tudnunk, hogy a misztika a későbbiek során is hozzászövődött az írások szellemi-lelki értelmezéséhez —• főleg az ún. „anagógiai magyarázatban” —, bizonyos fokig mindig is a Szentírás megértését, a kinyilatkoztatás „itt és most" megvalósuló befogadását jelentette. Ezért lehetett a középkori egzegézis a meditáció kincsesháza is. Hittitok és átélés összhangja bizonyos értelemben még a reformátorokban is élt. Annál nagyobb törést jelentett az elméleti „biblikum” és a lelkiélet különválása, elszakadása. Igazi szintézishez ezen a téren is csak a szentírási lelkiség újrafelfedezése vezethet. A szentírási motívum adja meg a keresztény misztika legsajátosabb vonását: lelkiéletünk nem az emberi „lényeg” megragadása, nem a személytelen lét-fogalom tudatosulása, hanem az önmagát történelmileg kinyilatkoztató Istennel való találkozás. A kinyilatkoztatás teljességét pedig Jézus Krisztusban kaptuk, ezért a keresztény misztika: Krisztus életének megtapasztalása, életünkbe való átvitele. Ennek a „tárgyi oldalnak" a jelenléte azt jelenti, a szubjektív oldal nem lesz „torz tükröződéssé”. A tárgyi oldal viszont nem a „lét” általában, még csak nem is Isten, személytelenül, hanem — Krisztus. Benne viszont az „Atyára látunk”, aki így maga is személyes közelségbe kerül, az emberi szabadság távlata lesz. A Krisztushoz fűző kapcsolatot a „misztikus nász” szentírási jelképével foglalhatnánk össze, amely feltűnik Origenésznél, Nagy szent Gergelynél, Rupert von Deutznál, Clairvaux-i szent Bernátnál többek között. Nem valamiféle ezoterikus érzelgősség kifejezése ez, hanem annak a dialektikus egységnek, amely ezt a kapcsolatot jellemzi. A misztikában nem „adjuk fel” személyiségünket. Az Istennel — Krisztusban — megvalósuló találkozás az emberiség kiteljesítése, Isten és ember kölcsönös egymás felé fordulása a szeretetben. „Egy lélekké” leszünk — mondja 233
